Kiadó: High Roller Records / Írta: Kánya Ferenc / 9

A Sacrifice igen régi banda, még a ’80-as évek elején indultak a pályán. A kanadai színen az egyik kedvenc thrash csapatom volt az Infernäl Mäjesty mellett. Bár volt egy hosszabb hiátus a sztorijukban, de nem is kell a múlt idő, ez a kedvelés nem változott. Nagy öröm, hogy most mindkét alakulat a High Rollernél szolgál. Jöhetne egy új anyag a Mäjestytől is erre a nagy örömre. Nem mostanában adtak ki albumot ők sem, lassan nyolc éve lesz.

A Sacrifice sem az a banda, ami évente szállítja a kötelező sorlemezeket – ők meg  kétszer annyi ideje, csaknem tizenhat éve várattak a The Ones I Condemn folytatására. Korábban ugyanennyi idő telt el a ’93-as Apocalypse Inside és a The Ones között, de itt volt az említett inaktív időszak, több mint egytucat év. Sok régi csapat tért vissza a ‘90-es éveket kiheverve, de kevés mondhatja el magáról, hogy ezt a klasszikus felállásával tette, és úgy zenél újra csaknem húsz éve, hogy nem történtek személyi változások. A Sacrifice esetében ez épp így történt. Ez vagy komfortkapcsolat, vagy épp ellenkezőleg: harmónia van, jól működnek a dolgok a bandán belül.

Azt gondolom, utóbbiról lehet szó, a hatodik lemez anyaga legalábbis erről árulkodik. Rob Urbinati és Joe Rico gitárosok ismét patent dalokat írtak, a teljes anyag feszül az energiáktól. Tulajdonképpen nem tettek mást, mint megalkották a 2009-es The Ones lemez folytatását, ami a kategória egyik legerősebb comeback albuma lett, legalább annyira erős, mint például az Onslaught visszatérése a Killing Peace lemezzel. Ami érezhetően más a folytatásban, azt igazából az eltelt idő magyarázza.

A hangzás maradt – nagy vonalakban a Soldiers of Misfortune is így szólt már – a visszatéréssel egy kis korszerűsítés történt csak, valójában most sem több, kicsit a kor szelleméhez van igazítva. A nóták viszont hála Istennek nem, ezen a téren még a The Oneshoz képest is érezhető egy határozott visszakanyarodás a klasszikus thrash metal gyökerekhez, egészen a ’87-es Forward to Terminaton világához, a feloszlás előtti utolső két lemez, a letisztult Soldiers és az útkeresős Apocalypse megoldásai elé. Pőrére vetkőztetve, a Forward albumon már érezhető volt, hogy megvan az irány, de a korai hatások, a fiatal Metallica és Exodus, valamint a Destruction impressziói is jól kivehetően jelen vannak még. Nagyjából ide tértünk vissza, és ez a hiperagresszív, gonoszul megszólaló thrash a banda beérett rutinjával együtt igazán pusztító kombót eredményez.

Ahogy az lenni szokott, engem inkább a nyakat törő tételek fogtak meg, az olyanok, mint a Comatose, a Missile, az Explode vagy a We Will Not Survive – ezek minden tekintetben megfelelnek a thrash metal legszigorúbb sztenderdjeinek mind az észak-amerikai, mind az európai színeken. Nagyon jól működnek a visszafogottabb tempójú, “aljasabb” dalok is, mint az Antidote of Poison vagy az Underneath Millenia.

Amit nem éreztem igazán hatásos tételnek a korongon, az mindössze a Black Hashish kicsit szokatlan, kicsit elhajlós instruja, meg az anyag végén a punkos Trapped in a World, amiről feltételeztem, hogy feldolgozás, de nem ismertem. Ez egyébként a kanadai HC/punk Direct Action egy ’84-es nótájának feldolgozása. Értem mindkettőt, nekem mégis kicsit elütnek, kicsit idegenek az album nótáinak többségétől, amit viszont egyértelműan olyan dalok alkotnak, amiket a csapat rajongói várnak – közöttük én is.

A régi világból való thrash rajongóinak kötelező!