Jobb memóriával megáldott ősrockerek még esetleg emlékezhetnek erre a ’80-as évek elején alakult Los Angeles-i bandára. Ők a kevés példa egyike, amely azt bizonyítja, hogy van némi csúsztatás abban, ahogy Hetfieldék leírják a színt a ’80-as évek elején: minden banda spandexben meg feltúrt hajjal nyomta a nyál zenét. Azért voltak ott olyan csapatok, mint a Graven Image, a Warlord vagy az Omen, csak így hirtelen… Meg persze a Ruthless. Egyikük sem tipikus glam banda. A Ruthless a ’80-as évek közepén egy pár számos középlemezt és egy teljes albumot jelentetett meg. Bár már igencsak körvonalazódott az öbölmenti thrash eszköztára, ők maradtak a brit gyökerű obskúrus metal muzsikánál, olyan hatásokkal, mint a Venom vagy a Satan például. A zenéjüket a Tyrant, a Medieval Steel, esetleg a Metal Church muzsikájával lehetett relációba állítani, habár a Ruthless sötétebben, nyersebben nyomta. Az énekes Sammy DeJohn akkoriban inkább Paul Baloff- vagy Russ Anderson-féle karakterű erőtorok volt, nem egy Conklin- vagy Rivera-szerű sziréna, mint a hasonló csapatok énekesei. Az ígéretes, ma már kultnak számító Metal Without Mercy után a Discipline of Steel nem repítette az élbolyba a bandát, és számos tagcsere után ’88-ban földbe is állt a Ruthless. Kerek 20 év múlva alakultak újra és a 15-ös The Rise, valamint a 19-es Evil Within után a The Fallen a harmadik nagylemezük, illetve természetesen a Discipline-nel együtt a negyedik. A tagcserék azonban nem maradtak abba, és jelenleg Sammy az egyetlen alapító tag a zenekarban, a dobos Bob Guitrau ’87 óta most harmadszor tagja a csapatnak, a két húroson pedig két fiatal játszik. A The Fallen dalai már egyáltalán nem olyan karcosak, mint a korai nóták. Ma is meghatározóak a brit hatások, ezek között most is ott a Satan, a Mercyful és az Angel Witch, de nekem legvastagabban a Saxon jön a dalokból, különösen a Betrayal, a No Mercy és az Order of the Dragon tételekben. A december elején kiadott kislemezes nóta, a Soldiers of Steel volt az a tényező, ami miatt elfogadtam a promót és úgy döntöttem, hogy írok a lemezről, de rajta kívül sajnos nem találtam olyan dalt, ami nem szürke, kész panelekből szerelt metal. Zenészi teljesítmények és hangulatok szempontjából jónak mondható lemez, viszont eléggé öreguras: tele van régi dolgokkal, fáradt és sokszor leül. Ez most egy udvariassági hetes tőlem.