Roger Waters a Pink Floyd fénykorának elsőszámú dalszerzője és motorja volt. Pályafutása összességében lassan hat évtizede tart, de úgy tűnik, az idén nyolcvan éves művésznek ma is bőven van mit mondania. Aktuális turnéja, a This Is Not A Drill a „legelső búcsú koncertsorozatként” lett beharangozva. A program a 2023-ban ötvenéves (hihetetlen…), a maga idejében – a szakma és a zenekar számára egyaránt – felfoghatatlan sikereket elért The Dark Side Of The Moon és az azt követő Wish You Were Here, Animals, The Wall valamint The Final Cut lemezek mellett a szólópálya legfontosabb állomásaira is reflektált.

Waters mester már a Pink Floyd soraiban híressé – vagy inkább hírhedtté – vált nehéz természetéről és erőteljes nézeteiről, amelyekhez hosszú évtizedek óta tartja magát. Ezek részleteibe nem tisztem e beszámoló keretében belemenni, viszont ehhez kapcsolódik, hogy Waters fellépését több környező országban törölték, a politikai nézeteit a művészetének értékei fölé helyezve…

Bár a mester az utóbbi két évtizedben öt esztendőnél tovább sosem maradt távol hazánktól, jómagam csupán másodszor láttam őt élőben ezúttal (először a hajdani Puskásban, 2013-ban, a The Wall Live turné sokadik felvonásán). Jöjjön hát a legfontosabb, maga az aktuális koncert. A műsort alapvetően az egyes ’Floyd-albumok tagolták, és ezek közé lettek beillesztve a szóló szerzemények. Elsőként a Comfortably Numb – egyik legkedvesebb dalom – kicsontozott verziója hangzott el. Ekkor a kétirányban szimmetrikus kereszt alakban elrendezett kivetítők még takarták a csarnok közepén, minden oldalról látható színpad egyes részeit, amelyen egyelőre nem volt érdemleges mozgás. Elég furcsa, kissé lelombozó is volt így hallani ezt a dalt, de aztán, ahogy a népes zenekar bevette a világot jelentő deszkákat, helyre billentek a dolgok.

A The Wall-tételekből álló nyitó blokk után a The Powers That Be (a Radio K.A.O.S. szólóalbumról) áthangszerelt változata zúdult ránk, megragadó vetítés kíséretében. Waters, főleg az önálló szerzeményekhez hosszabb-rövidebb monológokat fűzött, amelyek egyszer élénkítő, máskor megható, megint máskor már-már nyomasztó hatást ébresztettek. A Wish You Were etapját a Have A Cigar nyitotta. Az este egyik csúcspontja volt, amihez nagyban hozzájárult a szaxofonos teljesítménye, aki kiválóan kezelte a hangszerét, a későbbiekben még többször. Számomra a két fő gitáros volt még hozzá mérhető, ellenben a dobos száraz, gépies stílusát nehezen tudtam megszokni. Nick Mason sem egy Buddy Rich, de az ő lélekkel teli játéka számomra sokkal többet ad az itt fellépő ütőséhez képest. A címadó, mint a közönség nagy kedvenceinek egyike sem okozott csalódást. A Shine On You Crazy Diamond válogatott részei szintén sikert arattak, a hozzá tartozó Syd Barrett-képkockák pedig egyszerre voltak varázslatosak és szívszorítók.

Az Animals a kedvencem az anyabandától, és beletörődve nyugtáztam, hogy csak a kötelező Sheep csendült fel róla. Persze rendben volt a dal, és nem maradhatott el a méretes, drónokkal repülésre bírt birkaballon, ahogy később egy hasonlóan működtetett disznó is körberepülte a színpadot.

A második felvonást egy újabb The Wall-szakasz kezdte meg; a következő szólóblokkban az Is This The Life We Really Want? címadója ütött nagyot, majd elérkezett a sokak által legjobban várt ’Dark Side’ rész, amiből az Us And Them emelkedett ki, egy komoly kakofóniát is belepakoltak. Nagyot szólt, de a Time-ot még örömmel hallottam volna. A finálét ismét egy Waters-gondolatsor vezette fel, sok személyes elemmel, és a The Final Cut-os Two Suns In The Sunsettel kezdődően eljátszották a befejező dalhármast.

A főhős alaposan kitett magáért, végig energikus, közönségközpontú volt, amennyire meg tudom ítélni, precízen kísérte magát zongorán és gitáron egyaránt. A megszólalás az első pillanattól fogva kifogástalan volt. A felvételről szóló részeket zseniálisan illesztették össze az élő témákkal. Ez a kivetítőkön is visszaköszönt: megával ragadó módon kapcsolódtak egymáshoz az előre elkészített animációk az élő képkockákkal.

A merch változatos volt, a díjszabás ma már korrektnek számított. Először látogattam el az MVM Dome-ba, és összességében pozitív benyomások értek: a beengedés gördülékenyen zajlott, a mosdó tiszta volt, a büfében nagyjából 10-15 perc alatt lehetett végezni.

Kíváncsian várom, mit hoz még ki a búcsú Roger Watersből, de lelkesen üdvözölnék egy újabb hasonló találkozást a jövőben.