Kiadó: Nonesuch Records / Warner / Írta: Uzseka Norbert / 9
A hajdani Led Zeppelin-énekes 12. szólóalbumáról elsőként közzétett dal, az Everybody’s Song úgy betalált, hogy nagyon vártam a teljes lemezt. Aztán kiderült, hogy az anyag összes száma feldolgozás, más szerzeménye, és ez némileg más megvilágításba helyezte a Saving Grace-t. Mármint, a Zep is játszott feldolgozásokat, ismert szerzőktől és ismeretlenektől egyaránt (utóbbiakat hívják gyakran népdalnak), meg aztán 77 évesen miért ne játsszon minden idők egyik legnagyobb rockénekese azt, amit akar? Ha neki ez esik jól, ha az ő gondolatait-érzéseit mások dalaival van kedve épp előadni?
Az viszont nagyon meglepett, hogy az említett dalt a Low zenekar írta, 20 éve jelent meg a Sub Pop kiadónál. Nem grunge, de alternatív rock, nem kevés industrial hatással, már eredetiben. Mert Plant ezen a lemezen kimondottan bluesos/folkos felállással muzsikál, még ha itt (s pár további dalban) akad is némi elektromos gitár. Valami középkori vagy reneszánsz hangulat is van ebben a dalban, tánc, feszültség, keleties szóló (ami ugye szintén volt a Zepnél, halld Kashmir). De basszus, így is az év egyik legjobb dala!
És kicsit elüt a többitől, mert amúgy countrys, bluesos anyag ez, pár ritmusosabb nótával, mint a nyitó Chevrolet, vagy az angol népdal, az As I Roved Out, de jó adag lassabb, békésebb is akad, mint a kellemes hangulatú It’s A Beautiful Day Today vagy a Ticket Taker. Van köztük, ami elég kis szimpla, de azért jó, és van, ami csodás. És nyilván Planték a maguk képére formálták mindet.
Maga Plant, bár nem hazudtolja meg önmagát, ilyen idősen is felismerhető a hangja, nem próbál többet óbégatni, mint amennyi még jólesően megy. De nem csak ő énekel ám, hanem a kellemes hangú Suzi Dian is, aki hol csak vokálozik, hol duetteznek, de többször övé a főszólam, pl. a Higher Rock egy részében. A dalok zöme akusztikus gitárra és dobra épül, de persze akadnak vonósok, harmónika és szájharmónika, banjo, miegymás. Ha úgy vesszük, ez a hangszerelés sem újdonság Led Zep-vonalon, elég olyan dalokra utalnom, mint a Going to California vagy a No Quarter. S persze szépen, szellősen, érthetően szól az album.
Mégis van egy olyan fura érzésem, gondolatom, hogy teszem azt a neurosisos Steve Von Till ez évi, hasonló hangszerelésű albuma (Alone in a World of Wounds), vagy a New Model Army-s Justin Sullivan két, szintén főleg akusztikus szólólemeze többet ad hozzá a zene évezredes folyamához, ill. most, a jelenben hallgatva és nekem mindenképp többet jelentenek ezek. De az is lehet, hogy rosszul közelítem meg Plant anyagát, és körtéhez hasonlítom az almát. Akár. De még ha Plant ezen dalai „csak” feldolgozások is, van bennük annyi érzés és hangulat, hogy nagyon-nagyon jól esik hallgatni a Saving Grace-t.
