Kiadó: Sz.K. / Írta: Uzseka Norbert / 9
A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Hogy ebből ennél több lesz, arra még én sem számítottam, pedig már jó rég ismerem mindkettőt. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.
Hanem úgy alakult, hogy került melléjük még két régi társ (a Remorse-ban is pengető, de a Screenben is szerepelt Szabó Peti basszusgitáros, és Gaben, aki Dudással a Rise and Fall nevű formációban szólógitározott, míg itt inkább dobol), valamint két új, de annyira új, hogy Tamás konkrétan a stúdióban találkozott velük: anya és lánya, Kriszta és Enikő, akiket Gaben hozott a csapatba. Aztán kiderült, hogy bizony, nagyon is működik ez a sajátos formáció. A két hölgy ugyanis azonnal ráérzett a srácok dalaira.
.
Úgyhogy ez az öt szám az első hivatalos Riverbend-anyag (hívhatjuk akár EP-nek is), és nem metal, rocknak sem feltétlenül nevezném, de aki valaha is rá tudott hangolódni Dudás bármely dalára, az ezeket is szeretni fogja. Régebben a Beatlestől a Guns N’ Roseson és The Culton át a grunge-ig és Red Hot Chili Peppersig csomó mindenhez hasonlítottuk Tomi nótáit, de most ezek (hasonlóan amúgy főleg a Damn Naturalhoz) annyira letisztult, lecsupaszított, pőre dalok, hogy még ezeknél is régebbi gyökereik vannak. Ahogy a folyóparti kezdetekből következik, akusztikus gitárra épülnek, kő egyszerű akkordmenetekre vagy –bontásokra, amikhez persze van ritmusszekció, némi gitárszóló, s persze kétféle női hang, de egyik sem uralja le a dalokat. Nyers egyszerűségükben szépek ezek a számok, és tökéletesen illenek a Dudás életműbe. Akármeddig elhallgatnám őket, és ugyanúgy működnének a tábortűz mellett, mint mondjuk arénarockra hangszerelve. Csak megmaradnak inkább az előbbi verziónál.
Mind az öt szerzeményben van melankólia, de életöröm is. Mind egyszerű, mindnek azonnal megjegyzed a refrénjét. Tamásra jellemző, hogy 10 perc alatt megír egy dalt, és ez is átjön. De az is, hogy amilyen egyszerű kis dalocskák ezek, olyan sok tapasztalat, mélység van bennük. Kicsit a Once filmzenét csináló Glen Hansard dolgaira emlékeztet, kivéve, hogy itt nincs helye nagyívű, drámai sallangoknak sem. Viszont ami itt van, az süt, működik, az olyan, mint a tűz vagy a víz, hogy leülsz mellé, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már órák óta bámulod, és feloldódtál benne.
