Kiadó: DARK DESCENT / Írta: MILÁN PÉTER / 8
2020-ban mint egy kíméletlen forgószél csapott le a Proscription debütalbuma, a Conduit. Minden évben megjelenik pár komoly death metal album, de abban az évben ez az anyag vitte el a pálmát a műfajban. A bandát a csodás művésznevű Christbutcher (Terry Clark) hívta életre, aki amerikai, de 2007 óta Finnországban él. Korábban az Excommunion, vagy a Maveth révén lehetett ismerni – többek között –, de Proscription név alatt egy minden korábbinál veszélyesebb tömegpusztító fegyvert kívánt a színtérre szabadítani.
A Conduit vonzereje abban rejlett, hogy a black metal hatásoktól sem mentes death metalt nemcsak könyörtelen energiával, hanem jó témákkal teletűzdelve jelenítette meg. A Desolate Divine című kettes albumot is hasonló célkitűzésekkel szándékozott megvalósítani a négyes.
Miként elődje, úgy ez a lemez sem enged egyetlen másodpercnyi pihenést sem, tehát ezzel a kilátással felvértezve kell belevágni az anyag meghallgatásába. Nehéz lenne eldönteni, melyik a brutálisabb a két album közül, de az biztos, hogy a Proscription befurakodott a death metal éllovasainak a táborába, legalábbis ami a zene kompromisszummentességét illeti. A Proscription-féle death metal a műfaj legdurvább, legintenzívebb oldalát mutatja: az anyag nagyon tömény, nagyon maszkulin, vérbő és intenzív, precíz és könyörtelen. Clark és az elvileg már távozott Cruciatus (lásd még: Lantern) rendkívül masszív, örvényszerű riffelést mutat be, az egész anyagról elmondható, hogy kontrollált káosz. Minden szám csúcsra járatott zenei armageddon, de a Heave Ho Ye Igneous Leviathan végén az epikus szintekig elmenő szélsebes játék, remek témákkal, kimondottan imponáló.
Mintha a Hate Eternal rettentően gyors tempóit, a Vader precizitását és a Dead Congregation sötét, komor súlyát elegyítenénk egy nagy badellába, olyan a Proscription ultra death metalja. Roppant erődemonstráció, vaskos hangzás, egészen lehengerlő játék jellemzi az albumot, amely csemege lesz mindenkinek, aki a műfajt annak legbőszebb valójában szereti hallgatni. A produkció még eme örvénylő förgeteg közepette is lehetővé teszi a basszusgitár témáinak érzékelését: Apep bőgős és Mikko Koskinen dobos a lehetőségekhez mérten változatosan játszik. Ami a témákat illeti, a sok gyors részt néhanapján egy-egy doomos szakasz váltja fel, s ilyenkor kissé kitisztul a kép. Kis időre kitisztul, ám nem lesz kevésbé vészjósló.
A Not But Dust ambient-kétperce után a The Great Deceiver zárja az albumot, hogy még egyszer mindent felmarjon a kaledoszkópszerű, kakofónikus riffelés. Mikko Koskinenre nem kis feledat hárult ezeknek az őrült tempóknak, váltásoknak a feldobolásával. A death metalt ma már kétséges, hogy nagyon különös terepekre lehetne elvinni (ez a műfaj kötöttebb, mint a black metal), azonban egy-egy olyan zenekar, mint a Proscription, olyan album, mint a Desolate Divine, jelzi, hogy ma is komoly koksz és kraft tüzeli a műfaj kemencéjét.
