Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Kánya Ferenc / 8
Általában néhány évente történnek fontosabb változások a német power metalban a nagyobb ágyúk között számon tartott Primal Fear soraiban. A legutóbbi jelentős esemény talán 2015-ben történt, amikor az alapító Tom Neumann gitáros visszatért, ráadásul nem is valamelyik utódja helyére, hanem Magnus Karlsson és Alex Beyrodt húrmágusok mellé, így létrejött a Primal Fear karrierjének minden bizonnyal legkülönlegesebb, három gitárost foglalkoztató felállása. Ez történetesen épp a legjobbat váltotta, amely a kiváló Unbreakable és a Delivering the Black albumokat jegyzi. A spéci felállású Primal Fear csaknem egy évtizedig múködött, ez idő alatt két dobost fogyasztott el és négy lemezt készített, ezek közül talán a Metal Commando volt a legerősebb – a rendkívül sablonos cím és borító ellenére – a Karlsson-Sinner páros erős dalokat hozott, Scheepers hangja meg brutális formában volt.
A zenekar tavaly augusztusban jelentette be, hogy Beyrodt és Naumann, valamint Michael Ehré dobos távozott a Primal Fearből. A hír meglepte a rajongókat, hiszen ez a felállás évek óta stabilnak tűnt. Az újabb hírek lehet még inkább meglepték őket. Hogy a dobszékre olyan muzsikus ül majd, aki a német rock/metal színteret már oda-vissza megjárta, az biztos volt, csak az volt a kérdés, hogy melyik dobos lesz az, mert van egy pár ilyen. André Hilgers lett, aki többek között Sinnerrel is több csapatban zenélt már. De hogy Karlsson mellett egy ifjú hölgy lesz a másik gitáros..? Azért arra nem sokan fogadtak volna, hogy az új Primal Fear-gitáros az olasz-kubai származású Thalìa Bellazecca lesz az Angus McSix nevű nemzetközi viccmetal formációból… „Új vér, új lendület, ugyanaz a metal szív” – mondta Mat Sinner a bejelentéskor.
Újradefiniálást, újraépítést nem érzek, de erre talán szükség sem volt, hiszen a zenekarnak ugyanaz a magja – Sinner, Karlsson és Scheepers dominál továbbra is a kreatív folyamatokban, tehát az új album dalai nem szakítanak a Primal Fear hagyományaival. A kísérletezőbbnek tekinthető, új irányokat kereső Code Red után itt a biztonságos, stabil talajt kereste a banda, vissza is tértek a legutóbbi ponthoz, ahol még tökéletesen biztosak voltak magukban, és ez valahol a Metal Commando környékén van. Az új nóták önbizalmat árasztó, valóban dominanciát sugárzó, energikus, modern power metal darabok lettek, mindegyikben bika riffek, csodálatos szólók, ragadós refrének és izom ének. Biztos vagyok benne, hogy számomra nem azok a kulcsdalok, mint a legtöbb Primal Fear-rajongónak lesznek. Nekem itt a kevésbé tempós és kevésbé édeskés dallamokkal készült csontrepesztő tételek jöttek be, az olyanok, mint a Destroyer, az I Am the Primal Fear és a Scream, meg talán a March Boy March, bár ez utóbbi összetettebb, több témából építkező darab, ugyanakkor „csak“ a záró ballada untermannja.
Most nem hagyott bennem olyan gondolatokat az album, hogy a későbbiekben sokat kellene hallgatnom majd vagy esetleg jobb kapcsolatunk alakul ki. Hozza a megszokott színvonalat, többet vagy újat nem érzek sajnos.
