Kiadó: GrundRecords / Írta: Kánya Ferenc / 9
Érdemes rögtön a legelején tisztázni, hogy én Pokolgép-rajongóként kezdtem a szakmát. Ez az írás ezzel szemben nem egy promócikk lesz, viszont érdemes megjegyezni ezt a tényt. Azt gondolom, a Gép sztoriját nem igazán kell elmesélnem senkinek, aki képben van a hazai metalt illetően. Inkább a saját sztorimból szemezgetek kicsit.
Alig múltam tíz, amikor megkaptam a Totális Metált. Az „örökre fogva tart“ dolog egy az egyben rólam szólt, elkapott a gépszíj. Jött négy fantasztikus lemez, imádtam mindet, álmomból felkeltve ma is is tudom bármelyik dalt. Aztán egyszer csak jött a sokk, amikor arról hallottunk a koncertjáró közösség gerillarádiójában, hogy a Pokolgép klasszikus felállása szétrobbant: Nagyfi Laci és a rajongók szemében magát a Pokolgépet jelentő Kalapács Józsi is kilépett.
A Gép a ’80-as évek legvégén már számottevő tényezőnek számított a hazai pop-rock placcon, így a szakadásról ugyan a Híradó nem számolt be, de az akkoriban Metal Hammer Hungarica néven megjelenő jogelődünk mellett lehozta néhány könnyűzenei magazin is. Kölyökként azt hittük, vége a világnak. Sok tekintetben tényleg vége is lett – az addig létező világnak.
Azután elkezdődött egy új világ, a banda és a rajongók életében pedig egy hosszabb, sikerekkel és nehézségekkel egyaránt tarkított időszak, amelynek a legmélyebb pontján fel is oszlott a Pokolgép. A csapat alapítója, vezetője, szíve, lelke, motorja, fő dalszerzője, Kuko azonban csupán rövid időre engedte el a bandát, így az ma is járhatja az útját. Számomra a „Régi Gép“ albumai mind a legmeghatározóbb zenei élményeim között vannak, és bár a Rudán Joe-s Pokolgép már egy más muzikális látásmódot tükröz, még ennek a korszaknak a hajnala is befér ezek közé. Azt szoktam mondani, hogy nekem az új, a szögletes logós Pokolgép-albumok a szívem csücske, és abban bizony az Adj új erőt is benne van.
Rajongóként éltem át ezeket az időket is, csak a Vedd el lemez környékén kezdtek ambivalens érzéseim formálódni a muzsikát illetően. A Gépet és az újjáalakulás utáni Pokolgépet is követtem, ha tehettem megnéztem őket élőben is, hallottam a lemezeket is, és bár a koncertek még mindig ütöttek, az albumok már nem voltak rám olyan hatással, mint a korábbiak. Az ezredforduló utáni Pokolgép-albumokról sajnos egy „best of“ lemeznek az A oldalát tudnám csak összeszedni. A dalok többsége nem az én Pokolgépem volt.
Ezen a dolgon album szinten a frontember kényszerű cseréje sem változtatott, bár Attila érkezésével vitathatatlanul történt egy érzésnyi frissülés zenei fronton. A koncertek, majd a zeneileg igen erős Az álarc lehull nóta alapján nagy reményeket fűztem hozzá, de végül nem került közel hozzám sem a rettenet buta című Metálbomba lemez, sem ez a korszak. Pár év távlatából úgy látom, hogy ezzel az anyaggal egy direkt, kemény album született, amin végre két-három jó tétel is szerepelt és jól is szólt. Az előző éra sikerének viszont sajnos a közelébe sem tudott férközni, és nem csak azért, mert más idők jártak.
Sok év elment ezzel tengődéssel, azután idén Attila is távozott, majd érkezett Ricsi, és a legelső dal, a Nem ért engem a világ, ami után ismét elkezdett csillogni a remény. A csonka Petőfi-versre épülő dal egy határozottan megszólaló, erős Kukovecz-metal, csak az piszkálta a csőrömet, hogy a vers néhány helyütt kalapáccsal (kis betű!) van ráhajlítva a zenére, Ricsi meg azt gondolom, nem is tudott benne korrektül bemutatkozni – ettől függetlenül igen ígéretes képet vetített maga elé.
A szeptemberben kijött Amíg a tűz tombol című dal viszont nagyon hosszú idő után (évtizedekről beszélünk!) az első dal volt a bandától, ami igazán, tokkal-vonóval, szőröstül-bőröstül meg tudott győzni. Innen már nem ígéret, hanem bizonyíték jellege volt a dolognak. Igazi tempós, dallamos Pokolgép-nóta, kicsit a Halálos táncot, de jobbára a Győzd le a gonoszt idézi. Valószínűleg van ebben szándékosság, ahogyan talán a borító grafikájában is.
A teljes lemezt már nagyon hallani akartam, bár tartottam tőle, illetve mondjuk úgy: benne volt a pakliban az a lehetőség, hogy ez is cirka két-három húzótételt tartalmazó anyag, mint a Metálbomba volt. Viszont már az első hallgatás közben éreztem, hogy oké, megvagyunk, rendben vagyunk, ez férfimunka, el lehet engedni a parát mind a dalokkal, mind az új frontemberrel kapcsolatosan.
Dalok… én személy szerint az olyan Gép-nótákat kedvelem, amik direktebbek, kevésbé komplikáltak vagy művésziek és az sem baj, ha van bennük némi tempó. Ilyenből meg van egy pár, olyanok, mint a címadó, az Amíg a tűz tombol, a Tiszta hitem, a Gábor énekével már ismerős Ég veled, a Neked vagy a Fogadj el. Ez már meg is van annyi, mint amennyi kedves Pokolgép-nótám volt a legutóbbi 20 évben. Pozitív? Az.
Frontember… Attilának sem volt egyszerű dolga két olyan kiváló énekes posztjára állni, mint Bivi vagy Joe, de a rajongók többsége elfogadta. Ricsinek sem nem lesz egyszerűbb a dolga. Meg fogja, meg tudja csinálni és az ő elfogadása is megtörtént már érzésem szerint. Nem hallottam, nem láttam ugyanis a szélsőségeseket a „csak a Rudán“ meg a „nincs Kalapács, nincs Pokolgép“ táborból. Nekik ugyan nem lehet megfelelni, de ezúttal mintha háttérben maradtak volna. A kommentek egyik-másikában inkább azt olvastam – bár túlnyomórészt élő felvételek kapcsán – pozitív és negatív felhanggal is, hogy Ricsi Kalapács-klón. Ezzel abszolút nem tudok egyetérteni, nem igazán hallom Bivit a hangjában. Tény, hogy élőben nagyon jól hozza a Kalapácsos klasszikusokat, viszont a Rudán-korszakot is. Egy embernek éneke hogy lehet kétféle, igaz? De mindeközben azért Ricsi marad, mégha szinte szolgai módon ragaszkodik is a dalok eredetijéhez. Az újak közül nekem személy szerint a Kalapács-időket is idéző Tiszta hitemben vagy az Amíg a tűzben hiteles és nagyon szimpatikus a hangja. Hasonló ahhoz a lágéhoz és színezethez, ami a leghosszabb ideig volt fronton a Pokolgépben. Persze, hogy Joe-ra gondolok, de nem ettől hiteles vagy szimpatikus ez a hang, hanem pont attól, hogy saját karca, saját ereje, saját karaktere és valódi érzelmi mélysége van – ahogyan a Pokolgépnek magának. Az anyag nagy részében viszont másképp énekel.
Nekem az a teóriám, hogy mivel a nóták megvoltak egy ideje, talán egy részük fel is volt demózva Attila hangjával, és Ricsi ezekben az ő változatát követi. Ahogy a régi dalokban is részletesen, frazír-szinten bele tudja magát helyezni a karakterekbe, úgy hallom Attila affektáló stílusát sok helyen, például a Nem ért engemben, a Hatodik napban, a Tilos csillagonban és a címadóban is. Ezzel sincs baj, ha jól is gondolom ezt a dolgot, majd magára fogja énekelni ezeket a nótákat. Is. Egy „egyenes“ Ricsi, ahogy a Hangárban is énekelt például, kiváló frontembere lesz a Pokolgépnek.
Nem mondom, hogy csalódásról nem számolhatok be a Vissza sose nézz lemez kapcsán, de ez nem muzikális jellegű. Sokáig számomra sem volt tiszta, hogy miért nem tudtam igazán azonosulni a legújabb kori Pokolgéppel. Az elmúlt sok év alatt helyretettem magamban, hogy miben más ez a Gép, mint amiért igazi rajongóként rajongtam. Tulajdonképp annyiban, hogy kiforrottabb, színesebb, művészibb. De ennek a fajta Kuko-gépnek az alapja igazából már a Lázadó vagy a Késő hősnek lenni idején is megvolt, nemde? De. Azon hamar túlléptem, hogy ez az album a címével szemben azért visszanézeget rendesen, sok témában. A komplett anyag leginkább a Rudán-kor legelejét idézi, sokszor elég határozottan, referencia-jelleggel. Ha ez nem szándékos koncepció, az mindenképp érdekes, ha pedig az, az meg művészileg minimum véleményes. de bajnak ez sem baj.
Amivel igazából problémám akadt, azok a szövegek. Nem szeretnék most konkrét részeket kiemelni, de itt-ott botladoznak rímek, sorok között sánták a logikai kapcsolatok, és vagy költői képek halmozódnak szinte a közhelyességig, vagy ordít a hétköznapiság a szavakból… Nem újkeletű ez sem, a Metálbombán is voltak ilyenek, de már a Vedd el lemez kapcsán is fájt ennek a megjelenése a dalokban. Értjük, ez a realizmus: hűen tükrözni a valóságot, hogy a dal könnyen azonosítható és átélhető legyen. Mondjuk Feró, Józsa Béla, Horváth Attila vagy Cselő Gép-szövegei is átélhetők, viszont jelentés és érzelmi hatás tekintetében vitathatatlanul gazdagabbak. Ez a „hétköznapi hősi“ attitűd valahogy soha nem akart összejönni nekem azzal az egyáltalán nem hétköznapi zenei kifejezési móddal, eszköztárral, amelyben és amellyel Kuko alkot. Azt is látni kell azonban, hogy a rajongók túlnyomó többsége észre sem veszi ezt a kettősséget és különösebb elemző gondolatok nélkül fogja énekelni az új dalokat is.
Ha már itt tartunk, kívácsi vagyok, hogy a koncertprogramba hány idei nóta kerül be és marad hosszabb időre… Több is esélyes lehet, hiszen az anyag zenei részét illetően természetesen nem lehet semmilyen rést, kifogásolhatóságot találni. Régisulis alapokon álló heavy metal, sőt: maga a régi suli. Sajátos, tökéletesen megkülönböztethető, kézműves muzsika. Egyedi megközelítés, klasszikus idézetek, kiváló zenészi teljesítmények, pompás szólómunka, egy pazar tenor, egyedi hangzás és stílus, a műfaji határok józan feszegetése. A Pokolgép brand, a védjegy garancia.
Sokat hallgattam a lemezt, szerintem sokat is fogom még. Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a közel tökéletestől egyetlen lépcsőfok választja el. Most szeretnék valami mással foglalkozni, de sok dallam maradt a fülemben…
–
(Az albumot a 2024. decemberi digitális különszám Hangpróbáján pontoztuk és véleményeztük.)
„Nem hittem volna, de azt mondom, ez egy brutál erős Pokolgép-album! Kukovecz Gábor magyar Tony Iommiként facsarja az eredeti riffeket. Jó érzések köszönnek vissza a ’80-as és ’90-es évekből is. Többször is libabőrös lettem!”
– Cselőtei László 9
„Bárki bármit mond, ez egy erős lemez lett és bizony egy újabb énekesváltás után szükség is volt erre az erőre!”
– Szénégető Richárd 9
„WTF!? Kukovecz Gábor feltalálta az időgépet?”
– Gyuricza Ferenc 8
„Ricsi nem csak élőben, de lemezen is kifejezetten meggyőző. Jó kis cucc ez, amit talán még a szemellenzős ősrajongók is értékelni fognak.”
– Kiss Gábor 8
„Kalapács Józsi kiválása óta a legkalapácsosabb Pokolgép-lemez született most meg. Mindezt úgy, hogy Ricsi saját hangja és egyénisége is át-átüt a dalokon. Hosszú ideje ez a legerősebb album Gáboréktól, ami bár totál hagyománytisztelő, produkciós tekintetben mégis abszolút mai.”
– Schmidt Péter 8
„A Meta mindent lát… Amikor ezt az albumot hallgattam, a Facebook rögtön feldobott egy 1985-ös Pokolgép-fotót. Pedig hol van ez a zenekar a négy évtizeddel ezelőttihez képest? Mondjuk, az a legdurvább ebben az albumban, hogy simán oda lehet tenni akár az ősi Gép-anyagok mellé is, miközben abszolút mainak, frissnek hat.”
– Zubor Olly 8
„Hamisítatlan magyar metal néha egészen jó gitárdallamokkal.”
– Milán Péter 7
„Hang alapján eljött a II. Kalapács-korszak. De amúgy is hű a csapat önmagához.”
– Uzseka Norbert 7
„Az előzetesek alapján rendesen vártam az új albumot, ez pedig a Pokolgép kapcsán igen régen fordult elő utoljára, egész pontosan 1992-ben. Érdekes, hogy ez a lemez éppen arra a korszakra emlékeztet. De ez – nekem – ma már kevés…”
– Posta János 6
