68 éves korában elhunyt Póka Egon, a Hobo Blues Band és a P. Mobil egykori basszusgitárosa, zeneszerzője, a magyar blues legendás alakja – adta hírül a Magyar Zene portál. A hosszabb ideje betegeskedő zenész keddről szerdára virradó éjszaka halt meg.
A Máté Péter-díjas basszusgitáros, észeneszerző, 1978-tól 1993-ig a Hobo Blues Band tagja volt, 1997-től 2009-ig a P. Mobilban játszott, legutolsó zenekara a Póka Egon Experience volt. A budapesti Kőbányai Zenei Stúdió művészeti szakképző iskolának Póka Egon alapítója, igazgatója volt.
Egon lánya a közösségi oldalán a következő szavakkal búcsúzott: „Tegnap éjjel alapjaiban változott meg a világ.Elment egy csodás ember, valakinek egy rock legenda, egy hűséges barát, egy szívvel-lélekkel vezető, egy társ, egy példakép.
Tegnap éjjel elment az Apukám.A világon téged szeretlek a legjobban,Legyen neked könnyű a föld.„
Póka Egon
(1953. augusztus 19. – 2021. szeptember 14.)
Négy éves kora óta zenél. Aki azonban kicsit jobban ismeri önt, tudja, hogy nagy állatbarát. Soha nem akart állatorvos édesapja nyomdokaiba lépni?
„Év közben sokat kellett tanulni és gyakorolni, de nyaranként, amikor több szabadidőm volt, szinte le sem lehetett vakarni apámról, mindenhova mentem vele, és elég jól bedolgoztam magamat a vidéki állatgyógyászatba. Csináltam én mindent, még kocák szülését is levezettem. Sokáig nagyon érdekelt, de aztán jött a rock and roll, és keményen berúgta az ajtót. Az állatszeretet azonban változatlanul megmaradt, családi körben jelenleg is tíz kutyánk van. Az egyik legnagyobb feltöltődést jelenti számomra például, ha kiszabadulok a városból, és a vidéki parasztházam közelében, az erdőkben sétálhatok a vizslámmal.”
Visszatérve a szakmai pályához, már kisgyermekként elkötelezte magát a zene mellett?
„Nem tudatosan választottam ezt a hivatást. Amikor annak idején leültettek szüleim a zongorához, és éveken keresztül szinte fel sem állhattam mellőle – igaz, hogy stabil alapot és hátteret kaptam a későbbi zenei létemhez – kötelességből, és nem szeretetből zenéltem. Amíg a többi gyerek kint játszhatott az utcán, nekem folyton gyakorolnom kellett. Jóval később kezdtem el komolyabban érdeklődni a zene, főként a beat, majd a rock iránt. Ekkor sem voltam azonban igazán tudatos, sodródtam az árral, a véletlen pedig úgy hozta, hogy megismerkedhettem többek között olyan kivételes művészekkel, mint Fogarasi János, Orszáczky Jackie, Horváth Charlie vagy Radics Béla. Egy rendkívüli ‘galeribe’ csöppentem, ahová nem engedtek be akárkit.”
Játszott többek között a Hobo Blues Bandben, a P. Mobilban és a Metróban is. Érezték akkor, hogy épp zenetörténetet írnak?
„Nem, távolról sem. A szabadságot éreztük inkább. Hozzáteszem, a szabadság számunkra nem azt jelentette, hogy folyton szembe mentünk az árral, és polgárpukkasztó módon, önkényesen használtuk a zenét. Mindig fontos volt számunkra, hogy minőséget, értéket alkossunk és adjunk át. Két, a zenei paletta ellentétes végén alkotó művész, Duke Ellington és Leonard Bernstein egymástól függetlenül fogalmazták meg, hogy kétféle zene létezik: a jó és a rossz. Ezt magam is vallom. Eszerint igyekeztem mindig is játszani.”
A teljes interjú a Librarius oldalán
ű
A Kőbányai Zenei Stúdióról:
„A Kőbányai Zenei Stúdió épületét 1994-ben kaptuk meg a Kőbányai Önkormányzattól, de a tanítás 1996-ban indult. A Cserkesz utcában volt egy üresen álló bölcsőde, ugyanebben az időben találkoztam Gyimesi Lacival, aki panaszkodott, hogy van egy iskola a Szófia utcában egy bérházban, az OSZK Stúdió, amit a lakók értelemszerűen utáltak, hiszen ott csörömpöltek, meg énekeltek a gyerekek. Szóval, ők kerestek helyet, és onnantól kezdve már csak rengeteg munka kellett hozzá. Pénz nem volt, de az épületet használhatóvá kellett tenni. Voltak itt vasbeton falak is, amik útban voltak, úgyhogy hoztunk légkalapácsot. Életemben nem volt a kezemben légkalapács, ketten tartották, én meg nyomtam. Elképesztő helyzetekbe kerültem mint basszusgitáros: falakat bontottunk, villanyt szereltünk, aztán egyszer csak eljutottunk odáig, hogy elindult az iskola”
Ma már presztízs ide járni, a jelen jó zenészeiről előbb-utóbb kiderül, hogy kőbányais növendékek voltak.
„Lassan 25 éve működünk, ez alatt több mint ezer muzsikus indult el innen, akik szinte kivétel nélkül mindig felkészült zenészek voltak. Nyilván nem mindenki maradt a pályán, de összehasonlítva más oktatási intézményekkel, nagyon jó a százalékos arány. Lehet, hogy nem mindenki top zenekarokban játszik, bár erre is akad bőven példa. Sok az ismert zenész, énekes köztük, még többen zenélnek a háttérben. A nagy zenekarokban és a kisebbekben is, a klubzenekarokban és a partyzenekarokban is, a hajóra járó muzsikusok között és a színházakban is találni kőbányais diákot. Ez több száz gyereket jelent, szerintem mindegyikük nagyon büszke arra, hogy ide járt. Ez egy család, és úgy is érzik, hogy ide tartoznak. Az, hogy befejezték az iskolát, nem azt jelenti, hogy kikerültek ebből a körből, mert visszajárnak ide, ha találkoznak, segítenek egymásnak, és ez nagyon fontos dolog.”
A teljes 061-interjú
