PENDRAGON
Love Over Fear
(Toff Records/The Merch Desk)

Még Zeus Pendragon néven 1978-ban alapította a brit progrock zenekart az énekes/gitáros Nick Barrett. Az első album már a Zeus előtag elhagyásával jött ki 1985-ben, majd egy évvel később az a Clive Nolan billentyűs is csatlakozott a bandához, aki az itteni melóval párhuzamosan az Arena zenekart is pályára tette és üzemben tartja.

A Pendragon azóta is aktív részese az európai prog színtérnek, élő- és stúdióalbumok egész sorát hozták ki, a legutóbbit 2014-ben – ez volt a Men Who Climb Mountains. Az azóta eltelt időszak egy box set és koncertanyag kiadását, valamint egy doboscserét hozott: az új ütős a Craig Blundell helyére érkezett Jan-Vincent Velazco lett.

A Pendragon zenei világa a kezdetektől fogva szervesen illeszkedik az ún. neo-prog vonalhoz, ahol a lényeg gyakorlatilag a klasszikus régi progresszív alapcsapatok (Yes, ELP, korai Genesis, korai Marillion, stb.) örökségének ápolása és továbbvitele. Ennek megfelelően itt is erről van nagy vonalakban szó, bár azért modernebb fordulatok és hangszerelési megoldások is fel-felütik a fejüket.

Sok analóg billentyűvel, részben elektromos, részben akusztikus gitárokkal, gazdag vokálokkal dúsan felszerelt zenét játszik új lemezén is a Pendragon, időnként vonós hangszerekkel, netán folkos-keltás behatásokkal is fűszerezve. Utóbbira jó példa a 360 Degrees dal, amelyben tipikusan angolszász folkos zenei hatások keverednek modernebb-súlyosabb gitáros soundokkal és régisulis progrock hangulatokkal. De a zongorás, lebegős felvezetést követően a Soul And The Sea-ben is hallhatóak keményebben, karcosabban megszólaló gitárok.

A Whirlwindben ehhez képest jazzes témákat és szaxofont hallhatunk, másutt pedig mandolin vagy éppen hegedű színesíti az összképet. A Who We Really Are?-ban pedig eszenciálisan jelenik meg mindez, ebben a majdnem kilenc perces opuszban sűrűsödik talán leginkább össze a Pendragon lényege. A 360 Degrees mellett nálam ez a szerzemény jelenti a lemez csúcspontját. A szövegekbe túlzottan belemélyedni még nem volt időm, de annyi már a dalcímekből és a lemezborítóról is lejön, hogy egyfajta laza koncepció köti össze a nótákat, aminek a fókuszában a víz, a tenger, mint éltető elem jelenik meg.

Azzal együtt, hogy a progrock műfaj régi nagy klasszikusai lényegében már mindent megalkottak, ami ezzel a fajta muzsikával elmondható, az új Pendragont mégis átlagon felül jól esik hallgatni időnként. Egyrészt egész egyszerűen a jó dalok és az ízléses, kulturált hangszerelés miatt, másrészt meg mert az egész albumnak van egyfajta olyan derűs és pozitív, humánus kisugárzása, ami lényegében bármikor képes kisimítani a ráncokat az ember homlokán. Márpedig erre manapság igencsak szükség van.

Engem személy szerint erről a neo-prog vonalról összességében mondjuk jobban megérint az Arena vagy a Spock’s Beard muzsikája, de ez inkább szimplán csak ízlésbeli kérdés nálam – ettől még tény, hogy a Pendragon is komoly minőséget mutat fel, konkrétan ezen az albumán éppen úgy, mint korábban. A szimpla változaton túl a Love Over Fear megjelent háromlemezes deluxe kiadásban is, ahol a második korong a daloknak az akusztikus, míg a harmadik az instrumentális verzióit tartalmazza. Komplettistáknak ezt a kiadványt ajánlom.

Sch-dt 8