A Pear Jam egy igen hosszas múltra visszatekintő magyar Pearl Jam tribute zenekar. Nyilván vannak mások is, akik régen játsszák mások dalait. Hogy ez a formáció oly kedves a szívemnek, az csak részben köszönhető annak, hogy nekik köszönhetően úgy hallhatok élőben Pearl Jam dalokat, ahogy azokat a legjobb, mármint klubban, és nem félhavi fizetésért egy hodályban (bár tény, hogy Vedderék arénában is képesek házibuli hangulatot létrehozni). Persze az sem mellékes, hogy a mindenkori Körtelekvár gárda mocsok jól is tolja. De eredetileg kb. a Flop mellékprojectje volt ez (még Du Has Recht Manuela néven), és őket meg nagyon szerettem. Mi több, egyes tagokat már a Full Circle-ben is láttam, ami még inkább eónokkal ezelőtt létezett, és szintén elképesztően jó volt.
Három éve volt utoljára Pear Jam koncert, és közben új gitáros és énekes érkezett a bandába. Szóval attól még, hogy hosszas közös múltjuk van a tagoknak, nem biztos, hogy mindenben egyet is értenek, meg az élet is beleszólt. Lényeg az, hogy Stumpf András maradt McCready (és miket szólózott!), Gossard helyén pedig Lenhardt Miklós penget eztán, igen fajinul. Dombó Szabolcs dobol, Siklósi Richárd basszusgitározik, a mikrofont viszont Kóvi Lóri (most épp Alva-torok) helyett a legtöbbetek számára a Dying Wishből ismerős Dömötör Balázs kezébe adták. Lórival ellentétben ő nem az a típus, aki három hang után megőrül, és végigzúzza a koncertet, de szép lassan feloldódott, a vége előtt eggyel az Alive-ot részben a közönségben sétálva énekelte, és remek énekes. Anno a Full Circle-ben és A Kert-ben is zseniális volt, itt sem vallott szégyent.
A két részre osztott koncert olyan best of volt, amilyet az eredetitől is ritkán hallani, és ugyanúgy sütöttek a zúzósabb témák (pl. Once, Animal, Spin the Black Circle), mint a lassabb, melankólikusabb vagy épp torokszorító dalok (pl. Rearviewmirror, Black, Jeremy, vagy a záró, áthatóan szép Indifference).
Túl azon, hogy van rakat tribute zenekar, és nyilván sokan azért játsszák az adott banda dalait, mert nagyon sokat jelent nekik, mert meg is élik/élték, amiről azok a dalok szólnak (míg mások nyilván csak a pénzért), Ricsiék esetében azt érzem, hogy náluk egy picit még többről van szó. Nemzedékem himnuszait párját ritkító átéléssel és érzéssel tudják előadni, tényleg mintha a sajátjaik lennének. Úgyhogy igen, volt a Muzikumban ismét egy grunge házibuli, és jó, hogy ott lehettünk.
