Skip to content

Lénárd László-interjú (2017, passzio.hu)

Változtatás nélküli utánközlés. Eredeti megjelenés: passzio.hu, 2017. december 20-24. / szerző: Dragoljovics Péter. Forrás: https://web.archive.org/ Fotó: Hammerworld archívum

-x-

Ha a hazai rockújságírásról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a Metal Hammert. Az 1986-ban indult hard rock – heavy metal magazin immár három évtizede létezik, ami teljesen egyedülálló teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a nyomtatott zenei sajtó – sajnos, úgy tűnik, – utolsó óráit éli. Lénárd Lászlóval, az újság egyik alapítójával az 1970-es, ’80-as évek hazai rockzenei életéről, többek között a heavy metal magyarországi megjelenéséről, s a lap létrehozásának körülményeiről is beszélgettünk…

Mikor kezdtél el érdeklődni a zene iránt?

Amikor lemezjátszó került a családba, majd rokonoktól, családi ismerősöktől különféle kölcsönlemezek. Hamar mániás lettem, az általánosban például kisrádión hallgattam a szünetekben a rádió könnyűzenei válogatásait. És persze a rádióújságban mindig ezeket néztem meg először, mármint a dalokra lebontott, előre megadott műsort, hátha felbukkan valami olyan szám, amit még nem ismerek. Akkoriban még minden zsebpénzemet a francia nyelvű Pif-újságokra költöttem, és amúgy sem volt fogalmam arról, hogy hol vehetnék engem érdeklő lemezeket.

Azt tudom egy Veled készült interjúból, hogy a legkorábbi kedvenc lemezed a Cream-től a Wheels of fire, már ami a nemzetközi vonalat illeti.

Valójában ott az volt a kérdés, hogy a ’60-as évekből melyik a kedvenc albumom, és arra volt a válaszom a Cream, de azt a lemezt jóval később ismertem meg, nem 1968-ban, amikor megjelent. (Akkor három éves voltam.) Ha nem a hazai zenéket vesszük, akkor két lemez volt, ami korai kedvenc volt nálam, és egyben fontos hatás. Az egyik a Jesus Christ Superstar rockopera, a másik a Rolling Stones 1977-es dupla koncertalbuma, a Love You Live.

Mi volt életed első koncertje?

Piramis. Csillebérc, 1978. szeptember 17., a Pajtás-napos koncert az úttörőtáborban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az a koncert sorsfordító volt. Ezt követően rendszeresen jártam a koncertjeikre, ott voltam a decemberi szabadtéri bulin az Ifiparkban, mind a két Kisstadion-koncertjükön (1979, illetve 1980), no és A nagy bulin is.

Melyik a kedvenc lemezed tőlük?

A Piramis II, a kedvenc dal pedig a Másnap olyan hatalmas lett a világ.

Mi a véleményed: ha Révész nem lép ki 1981-ben a zenekarból, tovább tudott volna működni – ráadásul sikeresen – a Piramis?

Én akkoriban már nem követtem őket, nem is ismerem az utolsó vele készült lemezt. (Erotika, 1981). Amit egyszerű rajongóként is érzett az ember, hogy meg akarják változtatni fentről az egész színteret, ki akarják húzni a méregfogát az egész Fekete Bárányos vonulatnak. Ennek része volt az, hogy igyekeztek szétszedni a csapatokat, terelgetni őket az új hullámos irányba. Akkor tényleg belépett egy post–punkos, új hullámos vonal, amit számomra – lehet, hogy tévesen – narancssárga répagatyák, buggyos gatyák, Police-pólók jellemeztek.

Semmi bajom a Police-szal, az első lemezt (Outlandos d’ Amour, 1978) mi is hallgattuk, de minden zenekar tett lépést ebbe a kiherélős irányba, ráadásul az akkori, szűkre szabott zenei médiában – ugye egy-két újságban volt csak pop-rock rovat – mindenhol azt olvashattuk, hogy a rock már kiment a divatból. Az „őszinte, kőkemény rock” – ez egyébként is egy gúnyszöveg volt – már külföldön is kifutott, ott is milyen ciki már. Néha írtak lemezekről és döbbenten álltunk a cikkek előtt. Lehet, hogy nem a Uriah Heep csúcsteljesítménye az Abominog (1982), de nincs semmi baj azzal a lemezzel. És ugyanez sorozatban ment, ha kijött valamilyen régi bandának egy új lemeze – az új csapatokról nem is nagyon írtak.

Szóval, az ember azt érezte, hogy már megint hazudnak, hiszen mi már javában Judas Priestet, Iron Maident, Saxont hallgattunk, erre azt olvastam, hogy válságban van a kemény rock, ami persze komplett baromság volt. Szóval én ezért nem tudom megmondani, hogy mi lett volna, ha… Sokan voltunk, akik számára a Piramis belépő zene volt, majd az ember megismerte, hogy mögötte van sok olyan más, amit nem hallani a rádióban. A P. Mobiltól a Kétforintos dal, illetve a Menj tovább lement egyszer-egyszer, de a Mobilnak nem is ez volt a fő vonala. Az ember meghallotta a Főnix-et és azt mondta, hogy innentől kezdve nincs más! Nem is beszélve a Honfoglalásról… Ami lejött a színpadról, az az iszonyatos erő, a jó kiállás, meg az, hogy érzed, hogy ezekkel kiszúrnak. És ugye az ember úgy van vele, hogy csak azok mellé áll, akiket nem akarnak engedni.

Tudom, hogy a Láng MH-ban készült koncertlemez (Az „első” nagylemez, 1998) nagy kedvenced. Ott voltál azon a bulin?

Nem, én 1978 novemberében, a Szolidaritási Rockfesztiválon láttam őket először. (Amiről egyébként nem sok emlékem van.) Az is egy fordulópont volt számomra. Addigra már ismertem őket egy nagyobb balatoni társaság révén, amely idősebb srácokból állt. Lejöttek a strandra és mindig P. Mobil-koncertfelvételeket hallgattak. Mi meg kisgyerekként ott fociztunk, és fülelgettem. Fontos volt, hogy az ember bekerüljön valahova, legyenek ismerősei, akik elmondják, hogy mi történik, mi a jó.

Ez csak egy anekdota, de emlékszem, hogy a Beatricétől hallottam először AC/DC-t, a Rock And Roll Singert játszották, valamikor 1979 őszén. Utána hetekig azt sem tudtam, hogy mi volt az. Nem mondta be Feró, csak az agyamban ment az az iszonyatos riff. Óriási élmény volt rájönni, hogy az egy AC/DC nevű csapat dala. Egyszerűen nem lehetett információhoz jutni, ez volt a lényeg. De azonnal az AC/DC lett a kedvenc bandám. Így kezdtem el lemezeket gyűjteni, az AC/DC-vel.

Hogy élted meg Vikidál távozását a Mobilból?

Az egy katasztrófa volt. Ugye a kis rajongó nem tudja, mi van. Ez ugyanaz, mint az AC/DC-nél: ott is Bon Scott-os vagyok, ahogy a Mobilnál is Vikidálos. Legmélyebb tiszteletem Brian Johnsonnak, illetve Tunyó felé, Isten nyugosztalja őt, és tudom, hogy ezer sebből vérzett a Vikidál-történet, de volt valami olyan benne, hogy az ember azt mondta, hogy Fú, ez nagyon ott van! De hát aztán akkorát csalódtam! Lementünk a Dinamit bemutatkozó bulijára, Agárdra, egy nagyobb csapattal. Ma már nyilván nem állnék oda árulózni, de akkor ezt tettük, mert nagyon fel voltunk háborodva. Nem értettük az egészet, az ember csak sejtette, hogy mi történik, félinformációk voltak.

Tehát a Dinamit nem nyerte el a tetszésedet. Mi volt a helyzet a P. Box-al?

Az első lemeztől nem voltam elájulva. Tudod, Egérszerenád… A Kő kövön-t viszont szerettem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Beatrice 1981-es kinyírása után a magyar zenekarokat már kisebb lelkesedéssel követtem, egészen az első metal csapatok felbukkanásáig. Jártam persze koncertekre, de például a Mobilizmo-lemez helyett is inkább a korábbi kalóz koncertfelvételeket hallgattam a P. Mobiltól.

Ami viszont nagyon nagy hatást gyakorolt Rád, az a Beatrice, említetted, hogy belül ma is Ricsés vagy. Már Gidófalvyval is láttad őket?

Az megint egy olyan történet, hogy az első két-három Ricse-bulim után tudtam meg, hogy volt ennek a bandának egy korábbi verziója, még billentyűvel, és hogy van is valami felvétel. És akkor ezt kellett levadászni… Azon volt a Csodálatos emberi ész. Amikor végre meglett ez a felvétel, akkor ez lett a kedvenc dalom – lehet, hogy azért, mert ezt koncerten sohasem hallottam. Úristen, ilyen csodák vannak?

Amikor jött a Karthago, eleinte ott is még árulózott az ember, de legalább Gidó játszotta a Paksot, és az nekem nagyon jó érzés volt, hogy én ezt ismerem erről a Beatrice-felvételről. Idővel aztán elfogadtam a Karthagot valamiért, jobban, mint a Dinamitot. Nem tudom, miért, talán mert jól összerakott zene volt, szerettük. Amikor a Metró klubban játszottak, mindig elmentünk a koncertjükre. Elég nehezen ment a bejutás, mert eléggé alulméretezett volt a klub, ahhoz képest, ahányan be akartak jutni. De akkor az ember minden koncertre elment, még ha nem is jelentett neki annyit a zenekar…

Szóval a Ricse.. A klasszikus felállásban láttam őket először, a Lőrinci Ifjúsági Parkban, 1979 nyara lehetett. Iszonyatosan veszélyes volt Pestlőrinc. Budán nőttem fel, nem mondom, hogy burokban, mert olyan általános iskolába jártam, ami mellett egy nevelőintézet volt, szóval tudta az ember, hogy vannak nagyon kemény figurák, tudta, hogy oda kell figyelni. De Lőrincre kimenni életveszélyes kaland volt. Egy nagy park közepén volt az ifipark, egy erdős rész közepén, ami abszolút nem volt kivilágítva. Hova mentek akkor az emberek szórakozni? Kocsma, kertmozi, meg kiálltak a park elé. Ott voltak mindenféle helyi kemény csávók. A helyi erőforrások arra utaztak, hogy a kis Ricsésekről letépjék a baboskendőt, és meggyújtsák. De még benn a Parkban is előfordult ez, ott is csak együtt mertünk mozogni.

Hárman voltunk, tizennégy éves kissrácok, együtt mentünk még a színpad melletti csaphoz is vizet inni. Már a Park előtt is mentek a harcok. Kemény külvárosi arcok voltak ott, akik a vézna, 160 centis Ricsésekkel szórakoztak. A buli után meg menekülés a parkon keresztül a villamosmegállóig… A koncertélmény olyan volt, hogy Úristen! Erre, amikor csak lesz, menni kell! De legfőképpen az maradt meg bennem, hogy a kivilágítatlan Parkban halálfélelmünk volt. Csak valahogyan kijussunk a lakott területre! (nevet) Onnantól kezdve mindenhova jártunk, Csepelen a Papírgyári Ifjúsági Klub, a Melós, a Ganz…

A Láng művházban előttünk tört be az ajtóüveg a bejáratnál. Nem sorok voltak, hanem iszonyatos tülekedés, látszott, hogy telt ház lesz, szóval iszonyatos nyomulások voltak. A Papírgyári is mindig agyig tele volt, de ott is olyan súlyos arcok voltak, hogy uramatyám, körbe sem szabad nézni! (nevet) Hétköznap volt, én megharcoltam a magamét, mert mondtam otthon, hogy megteszem, amit kell az iskolában, de a koncertekre el kell mennem. Volt, hogy a többieket nem engedték el, akkor egyedül mentem koncertre, és utána már nem járt semmi, úgyhogy a hídon át, Pest, majd végig a Soroksári úton, Petőfi-híd és úgy hazagyaloglás. Alapos séta volt…

Amikor Budapesten nem tudtak már fellépni, akkor mentünk a környékbeli helyekre, Tab, Budaörs… Kinek a telefonszáma volt benne a telefonkönyvben? Miklóskáé. Mindenki őt hívta, szegényt. Mi is ott álltunk a Móricz Zsigmond körtéren a fülkében, hogy Ne haragudj, szia, mikor lesz a legközelebbi buli? Ő pedig megmondta. Így zajlott az egész.

A kemény csöves arcokkal volt kapcsolatod?

Tudtuk, kiket kell elkerülni, ilyen volt pl. Mexikó. (Megj.: Csörsz István – Elhagyott a közérzetem című riportkötetében nyilatkozik, filmben is szerepelt a ’80-as évek elején – DP.) Ők a Blahára jártak, az súlyos hely volt, de a Felszabosok közül is voltak kemény arcok. Vannak, akiket fel szoktam ismerni manapság is. De igazából nem velük volt baj, hanem a helyi vagány csávókkal. Jöttünk HBB-ről Kőbányán, jöttek szembe hárman – mi ketten voltunk – és a haveromat simán leütötték. De hát engem is ütöttek le Békéscsabán, bár az már a ’90-es évek elején történt. Az ember érezte, hogy ha balhé lesz, benne volt a levegőben.

Volt, hogy mentünk fel a mozgólépcsőn és akkor kaptam egy taslit. Csak úgy… De kergettek később a skinheadek is a Pecsánál. Volt olyan is, hogy levették a jelvényeimet. Amolyan einstand volt… Mi amúgy a Délibe jártunk, mert volt ott egy játékterem, de lógtunk a pályaudvari automatáknál is. Volt ilyen, hogy ha a csövesek lejmolnak, akkor mi is, mert kellett a pénz a játékterembe. Volt a társaságunkban egy keményebb srác, neki volt egy trükkje, tudta, hogyan kell felnyúlni az automatába, hogy ingyen jöjjön a kakaó. Nem tudom, hogy csinálta, én oda sem mertem nézni. A dolognak ezzel a részével nem értettem egyet, de neki alkoholproblémái voltak és folyamatosan lejmolt.

Mi állandóan a Space Invaders-szel, meg a flipperrel játszottunk – nagyon szerettük, szerintem nem is játszottunk rosszul – és hát ezt otthon nem finanszírozták, ezért átmentünk az automatákhoz lejmolni. Ezen kívül korcsolyázni jártunk a Műjégpályára. A Kalef volt még kemény hely, meg a Vidám Park, mert jártunk oda is, De mi még kiscsávók voltunk, a játékterem volt a lényeg.

Tehát nem ácsorogtatok aluljáróban…

Nem, időm sem lett volna erre a suli meg a koncertek mellett. De a flipperezés nagyon ment nálunk, ismertük az összes termet. Volt egy nagyon jó hely az Aradi utcában is, a Népköz mellett, ez külön kaland is volt, mármint felfedezni, hogy hol van még játékterem, de a Déli Pályaudvar melletti volt a legjobb. A barátaimmal nem is nagyon ittunk, én még sört sem, a katonaságig nálam nem volt nagy ivászat.

A digókkal mennyire voltak konfliktusaitok?

Digókkal nem, inkább a helyi vagány csávókkal. Vagy a bulikon a rendőrökkel. Az Omega – LGT – Beatrice turnén volt olyan, hogy a kutyák ránk lettek uszítva Balatonfüreden, ott gumibotozás is volt. Az egyik Mobil-bulin – a Balaton mellett valamelyik településen – a helyi művház mellett sorakoztatás volt, mert betört egy ablak. Ott is többen érkeztek, mint ahányan befértek. De ez hozzátartozott az élményhez, izgalom volt, valóságos volt, nemcsak az unalom, hanem ott vannak a rendőrök, kutyákkal, ránk húztak a gumibottal. Szóval volt egy-két ilyen eset, de ez benne volt a pakliban. Ma is, ha belemegy az éjszakába egy fiatal gyerek, jó, ha megússza „einstand” vagy késelés nélkül.

Véleményed szerint mennyire volt reális az, ahogyan a korabeli hazai média az egész csöves-jelenséget közvetítette a nyilvánosság felé?

Ugye az Ifjúsági Magazin volt az, amiben mindig volt két-három oldal, ahol zenéről írtak. Az is a KISZ lapja volt. Néha megjelent valamilyen jobb indulatú cikk, de ritkán. Feró meg is köszönte az ilyet egy-egy bulin, de azt is bemondta, amikor megtámadták őket. A jó anyját az újságírónőnek… A Nők Lapjában jelent meg egy ilyen cikk. Szóval, ha megjelent egy cikk, és hallottam róla, akkor próbáltam megszerezni.

Emlékszem, hogy a Mozgó Világ cikkét (Kőbányai János – Biztosítótű és bőrnadrág, 1979. március) a könyvtárban tudtam elolvasni. Hallottam, hogy megjelent valami, ami a Beatricéhez kapcsolódik. De hát érted, a Magyar Ifjúság is olvashatatlan volt, két oldalt kapott benne a zene, a többi számomra tök lényegtelen hülyeség volt. De sokszor az is hülyeség volt, amit zenei témában írtak. Ez is volt a hajtóerő, hogy csináljunk valamit Cselővel (Cselőtei László), hiszen Nyugaton vannak zenei újságok, nem igaz, hogy itt meg csak a baromságok jelennek meg.

Említetted Kőbányai írását. Vannak, akik úgy gondolják, hogy eléggé negatív képet festett a jelenségről, azáltal, hogy csupán olyan fiatalokat szólaltatott meg abban a cikkben, akik valamilyen szinten szimpatizáltak a nemzeti szocializmussal.

Neki már akkor is megvolt ez a náci-fóbiája, ez már ott is megjelent. Én nem is értettem. Mi nem foglalkoztunk ezzel, fel sem merült ez a kérdés, hogy kinek milyen a származása, legalábbis a mi köreinkben. Ez a szocializmus egy burok volt. Nyilván tudott az ember ezt-azt, de elég keveset. Szolzsenyicin könyve a Gulágról például megvolt egy akkori barátnőm családjának, angolul nyilván, a könyvespolc hátsó sorában, jól eldugva, és az elég döbbenetes volt, még az akkori, kezdetleges angoltudásommal is.

Szóval volt valami fogalma az embernek a valóságról, de a nácizás abszolút nem volt jellemző azokban a körökben, ahol mi mozogtunk. Az ember ma olvassa, hogy Schuster Lóriról is azt jelentették, hogy a Mein Kampfot olvassa… ez gerjesztett dolog volt, idiotizmus, nem foglalkozott ezzel senki. Láttuk a Pistols-nál, hogy Sid Vicious horogkeresztes pólót visel, de úgy voltunk vele, hogy hülye punk, ő így gondolja, nem az volt, hogy Hú, mekkora jó fej! Ideológiailag mi nem foglalkoztunk semmivel. Ez pusztán lejáratás volt, ahogy maga az „őszinte, kőkemény” kifejezés is a kemény rockra.

A zenekarok nem is használták ezt a definíciót…

Nyilván nem. Nem is erről szólt ez. Én sem mondtam magamról, hogy csöves vagyok. Persze, iszonyat szűk nadrágban jártam én is, amit alig lehetett felvenni, volt Alföldi papucs, ilyesmi. De nyolcadikban, az osztályban tizenegy fiú így öltözött a tizenháromból. Akinek tellett, az megvetette a Western-csizmát, az ÁVÓS-bőrkabátot – nekem ilyen sosem volt -, bakancs, tornacipő igen. Akkor ez korszellem volt, aztán nagyon hamar kinőttek belőle az emberek, a gimiben már alig voltak ilyen arcok.

Azt ne felejtsük el, hogy az 1970-es évek első felét konszolidálódás jellemezte, ami a koncertek légkörében, a közönség öltözködésében is megnyilvánult. Abban a korosztályban, amelynek a tagjai akkoriban jártak szórakozni, a csövesség megjelenése negatív érzéseket kelthetett… (Tapasztalatból tudom, hogy ez sokak esetében meg is történt.)

Nézd, erre nem nagyon tudok reflektálni, mert én már a csöves-korszak idején léptem kamaszkorba, ez volt az, ami engem megszólított. Szerintem a zenekarok, az egész jelenség lejáratása azért kellett, mert ellenőrizhetetlenül nagy tömegű fiatal megjelent a koncerteken. Ez korcsoporttól is függ, hiszen akkoriban sok fiatal született. Tehát megpróbálták hivatalosan, ma már tudjuk, kimetszeni ennek a méregfogát.

A Fekete Bárány fesztiválon – ahogy az eseményről készült DVD-ről írott kritikádból kiderül – Te is kinn voltál. Ha felidézed, mi jut eszedbe?

Hogy mire emlékszik az ember? Arra a hatalmas tömegre. Emlékszem, nem is tudtunk rendesen odaférni a színpadhoz. Nagyon bénán voltak megoldva a kordonok is. Voltak ilyen akadályozó tényezők, pl. egy teherautó, és akkor előre kellett menni. Az iszonyatos tömeg volt egy nagy élmény, mert addig csak a klubokban látta az ember a zenekarokat, meg az Ifiparkban. Ott meg végeláthatatlan tömeg, egyenruha, mindenkin farmerdzseki, csíkos, bolgár matrózpóló, azt lehetett nagyon olcsón kapni, az akkor nagyon ment. Nekem nem volt, csak évekkel később, mikor az öcsém kiment az iskolával, akkor kaptam egyet, csak akkor már nem akartam hordani, szóval az nekem kimaradt.

Egyívású, egy korosztály volt mindenki, plusz-mínusz öt év. Ami érdekes és különleges, hogy mi a Bizottságot ismertük már ekkor, ugyanis az egyik általános iskolai osztálytársam, akivel együtt jártunk koncertekre, már előtte mondta, hogy az apja haverjai zenélnek. Ugyanis az ő apja is képzőművész volt. Nem olyan a zene, mint amit mi hallgatunk, de fel fognak lépni a koncerten. Mi már úgy mentünk ki, hogy akkor őket is megnézzük. Nem a mi zenénk volt, de legalább nem volt bennünk ellenérzés, mert azért sokakat meghökkentettek. Ez meg mi?! De annyira nem fogott meg a Bizottság, hogy járjak is rájuk, viszont aranyos színfolt volt azon a bulin. A tömeg, a lélektani hatás, egy nagy fesztivál a számomra legfontosabb bandákkal, az egész hihetetlen volt. Egy hatalmas buli.

Szerinted, ha a Beatrice belemegy abba, hogy az MHV által kifogásolt dalok nélkül vegyen fel egy anyagot, megjelenhetett volna nagylemezük 1980-ban?

Nem történhetett volna meg. Szerintem kizárt dolog. Nem merte volna az MHV. Én nem voltam soha Omegás, van egy-két számuk, ami tetszik, meg elismerem őket. Viszont nagyon becsülöm őket a Hoboéknak meg a Ricsének nyújtott segítségért. Az nagyon merész húzás volt, hogy elvitték őket egy országos turnéra. Nem is tudom, hogy az LGT, hogy folyt bele a turnéba. Az LGT-t nem szerettem, nem tudom megmagyarázni, miért. Az osztályban ment, hogy a Pink Floyd, meg az LGT, ezek a jók, de én akkor a direktebb, keményebb zenékre voltam fogékony.

A Kisstadion-bulin a Ricsén nyilván benn voltunk elől, aztán felültünk hátra. Főleg utólag, mai füllel, már azt mondom, ha mondjuk Omega-számokat hallok, hogy tök jól össze vannak rakva, de tizenhárom-tizenöt éves fejjel nekem az „iskolát” a Ricse, a Hobo, meg a Mobil jelentette.

A Ricsétől hallottam először AC/DC-t, Ramonest, Sex Pistolst, Hobotól tanultam meg ezt az egész kultúrkört, hogy milyen az, amikor a társművészetek összetalálkoznak, meg az egész rocktörténetet… A Rolling Stonest már ismertem, amikor először láttam a HBB-t, de az a szuggesztív előadásmód, az is egy csoda volt. Más nem kellett, nem is igényeltem mást. Mellékesen az ember hallgatott ezt-azt, de számomra ezek a zenekarok voltak a meghatározóak.

Egyébként, ha már szóba került az Omega, elmondanák egy apróságot az Illéssel kapcsolatban is: három-négy éve lehetett, hogy hallottam a rádióban a Goodbye Londont, meg is lepődtem, hogy milyen jól szól. Az Illés nekem eléggé kimaradt annak idején, ezért lepődtem meg rajta annyira.

A kései Beatricéről mi volt a véleményed? Lugosi távozása után, Waszlavikkal, már elmentek egy punkosabb, avantgárdabb irányba.

Akkor már azt nem követtem. Amikor ilyen-olyan álneveken léptek fel, már nem jártam rájuk. Felvétel szinten megvolt a dolog, de amúgy nem. Egyszer láttam csak őket akkoriban. Nekem 1981 nyara után már vége volt a történetnek, de erről nem Feró tehetett, nyilván. Nekem az egy iszonyatos csalódás volt, hogy 1981-ben nem engedték játszani őket a Hajógyárin. Akkor kezdtem igazán ráállni a külföldi bandákra. A vége felé Feróék is a punkosabb vonalat vitték, ami nem ugyanazt mondta, mint korábban az Üzenetek, vagy a Katicabogárka. Az Európa az teljesen rendben volt.

Amikor újra indultak 1987 táján, már nem is mentem el rájuk, mert nem éreztem azt, hogy ez az enyém lenne. Utólag azért vannak olyan nóták, amikre azt mondom, hogy jók. Feró akkor is sokkal jobban látta a világot, mint a nagy többség. A Túl késő már című számba pár héttel ezelőtt ütköztem bele és ledöbbentem, hogy milyen jó a szövege. Én akkor már teljesen más zenéket hallgattam.

Úgy tudom, hogy eleinte az Eddát is nagyon kedvelted.

Az Edda első albuma nagyon jó, a második pedig abszolút klasszikus, egy számot – Néma völgy – leszámítva. Olyan ereje volt akkor a zenekarnak… A kettes lemez bemutatója a KEK-en – Kertészeti Egyetem Klubja – volt, az nekem az egyik meghatározó koncertélményem. Ahogy A Toronyt játszották, ahogy a szirénák szóltak… az egy minden szempontból tökéletes koncert volt. (A koncert itt megtekinthető!)

Utána, amikor jött a fúvósszekció (Megj.: 1982 végén – DP.), elmentünk egy koncertre, és nem ismertem rá a zenekarra. Számomra ott véget is ért a történet. Nem is ismerem annyira a későbbi lemezeiket, ezért nem is mondok szívesen véleményt ezekről. Velük is úgy vagyok, mint a Ricsével. Az első két Edda lemez nagyon jó a mai napig.

Honnan kaptad az első impulzusokat a metalból?

Az AC/DC és a KISS volt lényeges állomás. Még hetedikben vagy nyolcadikban jött az osztályunkba egy keményebb, telepi iskolából egy gyerek. Ő hozott kazettákat. Aztán szereztem fényképeket, trafikokban lehetett lefotózott, sokszorosított képeket szerezni a bandákról. Volt a német Bravo újságban, ott nemcsak AC/DC meg KISS volt, hanem Priest, Motörhead is – na, ezeket kell beszerezni!

Utána – ugye négyévente lehetett menni nyugatra – 1981-ben voltunk kint a családdal. Beültünk a Trabantba és három hét Nyugat-Európa. Én akkor már metalos voltam. Bevásárlás a lemezekből… Mondtam is, hogy lesz a Hajógyári-szigeten egy koncert, arra mindenképpen vissza kell érni. Csak hogy jelezzem, mekkora volt a csalódás… Lacika mindenképpen ott akart lenni a Ricsén, ehhez volt igazítva az egész nyaralás. Ehhez képest nem léphettek fel, lényegében ekkor oszlott fel a zenekar. Nem is mentem be a szigetre, a hídról visszafordultam.

1981 nyara, ott nekem egy súlyos határ húzódik meg. Kint már AC/DC pólót vettem, Hells Bells Bon Scott miatt, az volt az első hivatalos pólóm, előtte csak házilag gyártottam Iron Maident, Motörheadet. Az a kinti utazás nagyon meghatározó volt. Egyébként Lugosi Lacikának is Gibsonja volt, tehát ugyanaz a soundja volt, nem lógott ki, ha meghallgattad mondjuk a Motorizált nemzedék riffjét, ugyanaz az ősi zsigeri sound volt, mint Angusé vagy Malcolmé.

Tisztázzuk: melyik bandát nevezhetjük az első hazai metal zenekarnak?

Szerintem a Stresst. Az szólt először úgy, legalábbis, amit mi ismertünk. Egyébként Cselő is zenélt, amikor megismertem. Ő évvesztes, októberi születésű, tehát csak 1980-ban kezdte a gimit. Ők már játszották Naxor néven, például Sabbath-okat is, a tesója gitározott, ő dobolt, aztán mikor fejlődött a dolog, akkor már Manowart is nyomtak, bár az már pár évvel később volt. Szóval a Stress-re a jó kiállás, jó gitártudás volt jellemző. Tibike (Lőrincz) cuki pofa volt, de a színpadon totál metal. Aztán jött a Pokolgép.

Ninive? (Nagyfi László onnan került a Pokolgépbe.)

Én egyszer láttam a Ninivét, valami szabadtéri rendezvényen a Keletinél 1983 körül. Nekem nem tűnt metalnak. Érdekes módon, ami akkor jó volt, bár máshogy, az a Carat. (Szekeres Tamás akkori zenekara – DP.) Amikor őket láttam Csepelen, az Ifiparkban, olyan érzésem volt, mintha a korai Def Leppardot látnám. Ilyen Piramisosan dallamos magyar hard rock, de volt a kiállásukban a brit heavy metal életérzésből. Az is tetszett, hogy ilyen fiatal, jó kiállású gyerekek játszottak a bandában, nagy hajakkal, jó alakú gitárokkal. Ács András úgy nézett ki, mint egy rocksztár, Szekeres Tomi is. Több lehetett volna bennük egy kislemeznél. Kicsit csajos volt, de hát a Leppard is az volt.

A Pokolgépet mikor ismerted meg?

Őket Endrével (Paksi) láttam először, még maszkokkal a fejükön. Annak is volt egy erős kisugárzása. Endrével személyesen egyébként az egyik maszek lemezboltban ismerkedtem meg. Volt egy jó lemezbolt, ahol lehetett kapni külföldi lemezeket. Mondta, hogy már nincs a Pokolgépben, viszont csinál egy új zenekart. Az lett az Ossian.

Melyek voltak a metal zenekarok bázisai a fővárosban az 1980-as évek első felében?

Nem nagyon voltak ilyenek. A Pokolgépet vagy Csepelen, művházakban lehetett elcsípni, vagy az FMH-ban, de az utóbbi már a későbbi időszak volt. A KMK (Megj.: Maróthy Zoltán Ossian előtti zenekara – DP.) is játszott előttük. Inkább előzenekarként lehetett látni a Stresst is. A Belvárosi Ifjúsági Ház is beugrik. Ha nem ismertük a fellépőket, akkor is mentünk, hátha felbukkan valami jó banda. A Belvárosiban volt akkortájt egy tehetségkutató, az azért maradt meg bennem, mert Cselőék is felléptek.

Első hazai Maiden koncert?

Az nekem már a második volt. 1984-ben megint mehetett a család Nyugatra. Azt eleve kikötöttem, hogy a Maidenre vissza kell érnünk, viszont útközben kiderült, mert akkor már létezett a német Metal Hammer, hogy Ausztriában is játszik a Maiden, egy nappal Budapest előtt, úgyhogy a Lénárd család arra kényszerült, hogy Bécs mellett, a rockerek között verjük fel a sátrat, mert Lacikának nem elég, ha Pesten megnézi a zenekart, már Ausztriában is látnia kell őket. A mamám, szegény totál kivolt, mert a metalosok ott pisáltak, ittak, gyülekeztek a sátor mellett…

A legnagyobb szívfájdalmam, hogy olyan sokkban voltam a koncerttől, hogy nem találtam meg a pólóárust. Magyarországon nem árultak pólót, mert nyilván úgy gondolták, hogy úgysem tudnak mit csinálni a forinttal, de Ausztriában biztosan árultak. Volt ez a bordó ujjú, amúgy szürke Powerslave-turnépóló. Azt meg kellett volna vennem a koncerten. Már nem tudom, hogy volt-e még pénzem, mert az út során mindent elköltöttem újságra, lemezre, de valahogy kierőlködtem volna. A pesti koncertről meg annyit, hogy akármennyire mentünk előre, akkora tolongás volt, hogy nem láttunk rendesen. De a koncert nagyon jó volt. Milyen lehetett volna? Maiden…

Egy hónappal később pedig jött a Motörhead.

Akkor is nagyon nagy tömeg volt, ott sem tudtunk igazán közel jutni a színpadhoz. De arra emlékszem, hogy baromira hangos volt. Meg hát eleve Maiden és Motörhead. Ha ez a két banda eljött hozzánk, akkor most már bárkire van esély. Lehetett reménykedni…

Ezt a két koncertet azért is hoztam szóba, mert érdekel, mi a véleményed arról a teóriáról, hogy abban, hogy egy évvel később feloszlanak a még létező hazai hard rock bandák, végleg befejeződik a csöves-korszak, nagy szerepe volt annak, hogy az akkori fiatalok számára valóságos kultúrsokk volt ezeknek a zenekaroknak a zenéje, színpadi show-ja. Ezek után már nem érdekelte őket az itthoni vonal, hátat fordítottak a Karthagonak, P. Mobilnak, P. Box-nak.

Nézd, nálam ez korábban lejátszódott. De ehhez az is kellett, hogy olyan erő volt azokban a zenékben. Amikor először hallottam Saxont – a Szabad Európán – az a riff, ahogy szólt… Abban benne volt, hogy ez valami egészen új. Nyersen, de tök érthetően, tök jó dallammal, ami megmaradt benned. Aztán lehetett felfedezni, hogy kik vannak még… Ez ki is töltötte a napjaimat.

Amikor Lóri látta a Priestet 1981-ben Londonban, volt egy beszámolója az ottani koncertélményeiről a Rockévkönyvben. Mondta, hogy olyan élmény volt, mintha szembejött volna a Harmadik Világháború. Ez megerősített minket: tehát más is azt érzi, amit én! Ott volt például a Motörhead. Az Overkillben az a dupla lábdob, meg az, hogy ilyen énekhang létezhet! Aztán megismerte az ember a Venomot, majd jöttek a még extrémebb dolgok, bár úgy talán már nem vágott mellbe semmi, mint előbb a Motörhead, aztán a Venom. Az biztos, hogy amikor először meghallottam a Motörheadet, az egy sokk volt, mert ugye mit hallgattam addig? Dallamos éneket, a Sex Pistols is slágerzene volt ahhoz képest, a Ramonesról nem is beszélve.

Az Iron Fist lemez még sokat jelentett nekem, de amikor jöttek Magyarországra, már két gitárral, én már totál máshol jártam. Ugye jött közben a Metallica, tehát az ember mindig ment tovább. Még keményebb, még izgalmasabb zene, szóval akkor már nem volt ugyanaz a Motörhead, legalábbis az én számomra, mint a No sleep ’til Hammersmith, meg az Ace Of Spades idején, vagy még korábban.

A Metallica Magyarországon 1984-ben kezdett ismertté válni?

Aki követte az újdonságokat, az már a Kill ‘Em All-nál ismerte őket. Maszek lemezboltból szerezte be az ember a lemezeket, vagy ha voltak ismerősök az MTI-nél, netán kamionsofőrök, akkor nekik adott egy listát, hogy ezeket a lemezeket kéne behozni. Nálam például egyszerre esett be a második Manowar album és a Kill ‘Em All, de csak egy lemezre volt pénzem. Ott volt a dilemma, hogy Úristen, akkor melyiket vegyem meg? Az első Manowar (Battle hymns, 1982) már megvolt, akkor a sor miatt kell a következő is, szóval az Into Glory Ride mellett döntöttem. De két hét sem telt bele és már beszereztem a Kill ‘Em Allt is. Szóval, már annak az első albumnak is volt híre.

A hazai bandák közül volt ekkor már olyan, amelyik műsorra tűzte a dalaikat, illetve olyan zenét játszott, mint ők?

Én a katonaság miatt ’85 februárjától el voltam zárva a kluboktól, a hazai történésektől. Cselő már ’84 őszén bevonult, mert ő előfelvételis volt. Tehát volt egy időszak, amikor mindketten kiestünk a koncertéletből. Előtte is ott volt a Stress, a Pokolgép, de én nyilván csak a pesti bandákat ismertem. Aztán ’86 őszétől vettem fel a fonalat. Ott volt például a Sámán, az full metal volt, például Loudnesst hallgattak, az nagyon benne volt egy-két riffben. Az inkább power metalos volt, nem thrash. Itthon mindig eltelik pár év, mire a zenekarok elsajátítják az új dolgokat. A Priest, Maiden-vonalas csapatok is később jöttek, ahogy a Metallica, Slayer, stb. – vonal is kicsit később érkezett be.

Ellentétek a punkok és a metalosok között?

Voltak. Verbálisan nagyon. Emlékszem, hogy volt valami koncert a KEK-en, és jött egy öt-hat tagú punk csapat, narancssárga cuccokban, színes zakókban. Mi ott álltunk, mindenféle jelvényekkel, rajtam talán volt Pistols is, mert azt is szerettem, és kapásból le lettünk csövesezve. Menjetek már a picsába, miről beszéltek? Ugyanazt hallgatjuk! Ugyanarra a koncertre jöttök! Azért, mert fél éve még hosszú hajad volt, most meg tüsi, meg narancssárga nadrágban nyomulsz és fehér zakóban, mire játszod az agyadat? Volt bennük egy ilyen sznob felsőbbrendűség. De ez egyébként akkor is jellemző volt, amikor bejött a metal. Aki Judas-os volt, az sokszor lenézte a régi csöveseket. Én ezt sem értettem. Hülyék vagytok, hát mi is ilyenek voltunk! Szóval ez a mi köreinkben is megvolt, de először a punkoknál találkoztam azzal, hogy lesajnáltak, mondván, divatjamúltak vagyunk. Mi vagyunk lemaradva?! Jössz nekem ezzel meg a punkkal, miközben 1981-’82, mi meg Maident hallgatunk.

Mondjuk Magyarországra akkor ért ide igazán a punk…

Igen, nyilván, de mi vagyunk lemaradva? Bocsi! Szóval, volt ilyen. De volt egy ilyen gerjesztett dolog is, ez a kilúgozott új hullám, ld. GM 49, ezeket erővel nyomatták. Aztán ott volt az a délvidéki csapat, a Bijelo Dugme – ők egyébként a ’70-es években hard rockot játszottak – róluk is azt lehetett olvasni, hogy a zene forradalma! Meghallgatta az ember és volt benne egy-két reggae-s, funkys téma, de ennyi. Szóval ez az újhullámos vonal nekem nagyon nem jött be.

Az első punkokkal semmi baj nem volt, csak akkor, amikor rárakódott ez a hullám. Az első punkok ugyanolyanok voltak, mint mi. Volt egy-két gyerek, akiknek voltak kapcsolatai. Nekem így lett ’82-ben Tank pólóm – az volt a második eredeti pólóm. A Tank ugyanúgy, mint a Motörhead, a punkoknál is bejött kint, a karcos ének miatt, meg hogy a Damnedben játszott előtte. És a punk arcok valamilyen csempész úton hozták be a pólókat, Exploited, Pistols, Ramones, stb… Jött nekik a Tank, de az azért nem az ő stílusuk volt. Van eladó Tank pólód?! Ide vele, azonnal! De tudod, aki naprakész volt, az hallgatta az új bandákat, mindenfélét, a finn punk-hardcore válogatásokat is. Terveet Kadet, Riistetyt, ilyenek…

Mindent felkutatott az ember, ami kicsit is izgalmas volt. És ezek a körök összekapcsolódtak, mert nem volt annyira sok őrült, aki tudott arról, hogy mi az, hogy Kerrang! magazin, aki járta a helyeket. Elmenni, becsöngetni, kölcsönkérni, esküdözni, hogy visszahozom. Egyáltalán, egy külföldi újság beszerzése is borzasztó nehéz volt.

De a koncertezés szempontjából ment az elkülönülés. Nem volt jellemző, hogy a Pokolgép az ETÁ-val lépjen fel közösen…

Persze, az teljesen elvált. Már az is furcsa volt, amikor a Kontroll Csoport a HBB-vel játszott az Egyetemi Színpadon. (Megj.: 1981 február 27., tehát még a Müller Péter nélküli, utólag Ős-Kontrollnak nevezett felállás – DP.) Én akkor láttam először a Kontrollt és tetszett is, meg is maradt bennem, hogy a gitárosnak (Hajnóczy Csaba) ilyen áttetsző hangszere volt. Addig nem láttam ilyet.

Az is olyan volt, mint a Bizottság, hogy nem volt vele bajom – a közönség nagy része nem fogadta jól -, de nem volt igényem, hogy járjuk rájuk, meg nem is olyan volt a társaságom. Emlékszem, egyszer elmentünk URH-ra is a Kassák klubba a csapattal. Nem fértünk be, csak kívülről tudtuk meghallgatni. Volt a baráti társaságban olyan, aki szerette ezt a vonalat is, és akkor néha elmentünk ide-oda, de engem sosem érdekelt igazán. Nem riff-alapú volt, én meg azt szerettem.

Az ellentétben nem játszhatott szerepet az, hogy a hatalom sokkal veszélyesebbnek ítélte meg a punkot, mint a metalt?

Én ezzel nem foglalkoztam. Láttam például a Mészöly-gyerekek zenekarát (Cerberus), velük kapcsolatban arra emlékszem, hogy amikor 1982 májusában volt a Popmajális a BS-ben, ők a folyosón játszottak, és nem voltak jók. Nekem ’79-ben a Ricse megmutatta az utat, ahhoz képest ez nem volt jó, se zenében, se szövegben. A kintieket, Exploited, Kennedys, GBH, Discharge, ezt a vonalat hallgattam, azok érdekeltek, de ez a magyar tarajos vonal nem.

A hazai zenekarok időben átvették az új stílusokat a metalon belül, pl. black metal, illetve death metal?

Igen, ott volt pl. a Tormentor. Az annyira más volt, hozzáállás szempontjából is, hogy teljesen kilógott a sorból, teljesen más kalibert képviselt, más volt az aurája, mint a klasszikus metalnak. Zeneileg nem volt igazi élmény, meg az is fura volt, amikor parókát vett fel Csihar, kötött hálós pulcsi volt rajta, volt tejföl fröcskölés… De kétségtelenül volt egy sajátos kisugárzásuk. Először a thrash jött be itthon is, majd a death-black metal, de a Venom után ez nem volt olyan különleges.

A korai Tormentor bulikon az volt a szar, hogy voltak kemény arcok, akiket ismerni kellett, nem lehetett csak úgy beállni előre. Jártunk mondjuk százan, és volt öt-hat veszélyes ember. Amikor láttad, hogy bejöttek a kemény figurák, tudtad, hogy ezek balhézni fognak. Bementek középre és várták, hogy bemenjen valaki pogózni és ha nekik ment, akkor tiszta erőből ütni kezdték. Ezek ilyen focihuligán típusú arcok voltak. Ez az újfajta vadsága a zenének ezt hozta magával. Szóval ott résen kellett lenni, hasonlóan, mint ’79-ben a Ricsén, ott is tudnod kellett, hogy kiket kell elkerülni.

Tudomásom szerint a József Attila lakótelep, ahol az Ossian játszott kezdetben – a Dési Huber MH. – is veszélyes hely volt.

Biztos voltak balhék ott is, de nekem inkább a skinhead-történetek maradtak meg a Pecsa környékén, hogy kinn várják a kis rockereket… Az igazi félelem a Lőrinci Ifipark volt számomra, ott úgy éreztem, hogy végem lesz, pusztán, mert eljöttem egy koncertre. De hát látszott, hogy máshonnan jöttél. Akkor még szemüveges is voltam, az még külön belejátszott. Tudod, hemü, pápaszem…

Metal-koncerteken jelen volt a karhatalom?

Nem, mert ezek klubkoncertek voltak. Később, amikor már a Pokolgép nagyobb banda lett, igen, de az már más szint volt. Volt félelem, hogy beszakadnak a tömeg miatt a kordonok, még nem is tudták profin megoldani a dolgot. A katonaságon túl már egyébként is másképp látta az ember ezeket a dolgokat.

A katonaság ideje alatt eljutottál koncertekre?

A Saxont ott láttam Szegeden, ahova bevonultam. Aránylag jó helyen voltam, ki tudtam menni, volt egy lemezbolt is a városban, ahol fel tudtak venni nekem ezt-azt. Az volt nagyon rossz, hogy megszakadtak a kapcsolataim. Előtte már nagyon komolyan leveleztem, az első Kerrang!-okat, meg Metal Forces-okat beszereztem, a levelező rovatban próbáltam mindenkinek írni, és azokat a kapcsolatokat ott nem lehetett fenntartani.

Konkrétan kaptam figyelmeztetést, hogy mit képzelek, angolul írogatok leveleket nyugatiaknak? Nem is felső szinten, odáig nem ment fel az ügy, hanem a rajparancsnok, a kiképzési időszak alatt. Maga mit csinál? Levelet írok angolul. Hova? Angliába, Amerikába, Japánba. Mit képzel?! Hadbíróság! Akkor rájöttem, hogy titokban kell csinálni és minden látogatás alkalmával odaadtam anyáméknak, ők meg postázták. Nem kerültem fogdára, vagy ilyesmi, csak az őszinte felháborodás volt a gyerekben, hogy a szocialista hadseregben, hogy jut valakinek ilyen eszébe?

A Solaris volt az első fővárosi lemezbolt, amely erőteljesen koncentrált erre a vonalra?

Németh Oszinak, a Fonográf dobosának a boltja (Fonográf) volt az első maszek lemezbolt, oda véletlenszerűen estek be lemezek, és inkább a régebbi albumok. Hozzátartozott a személyes rituálémhoz, hogy hetente kétszer végig kellett járnom az összes lemezboltot. Először amúgy Múzeum körútnál, az Antikvárium környékén folyt az árusítás, ott árult Zsiráf, vagyis a Solarisos srác, meg Sanyi, aki a Labiritmust csinálta később. Az ott árusítók egy része látta, hogy lehet legalizálni a tevékenységet, vállalkozó jelleggel, így létrehoztak boltokat.

A Music Box volt az első. Herceg Tamásé volt, a Bacsó Béla utcában. Metalban ez volt eleinte a legfontosabb bolt. Ott irgalmatlan pénzeket költöttem el, meg amúgy is nagyon sok időt töltöttem ott. Tamás nem volt túlzottan barátságos a vevőkkel. Vásárolsz? Nem vásárolsz? Ennyi. De egy idő után hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy ott vagyok, mert belefeledkeztem a borítókba. Egy idő után megszokta, meg hát annyi lemezt vettem ott.

Böszörményi Gergőnek a Boráros téren volt először boltja a feleségével, oda is nagyon szerettem bejárni, mert ők igazán jó emberek voltak, mindenről lehetett velük beszélgetni. Adtam nekik listát és hozták, amit tudtak. Ott vettem például az Exciter egyest, a Heavy Metal Maniac lemezt, jó drága volt, de megérte, aztán a Marillion egyest is. Én hozattam be, a Kerrang!-ban olvastam róla, jó, ezt hozzátok be, ha tudjátok. Megjött, bele is hallgattak, és mire bementem, már azzal fogadtak, hogy Laci, fog ez neked tetszeni? Mert ez nem metal. Hát a Kerrang!-ban volt, csak jó lehet! (nevet)

Megvettem, hazavittem. Másra számítottam. Ez a Genesis-típusú vonal ugye nem az enyém. Átvettem, aztán visszavittem. Később rájöttem, hogy jó az a lemez, csak nem az, amire számítottam, úgyhogy mégis megvettem. De annyira színes volt a brit heavy metal új hulláma, széles volt a skála, a Rush-hatású Shivatól a Venomig.

Amiről a Kerrang!-ban írtak és nem ismertem, azt próbáltam megszerezni. Az összes boltnál volt leadva listám. Volt egy kimondottan diszkós bolt is, ott csak egy korai Def Leppard-kislemezt tudtam venni, de az is nagy kincs volt. Diszkósok is hoztak lemezeket, de ők inkább a kislemezekre utaztak. Szóval, hetente kétszer mentem körülnézni a boltokban, hogy van-e újdonság. Ha Herceg Tamáshoz jött friss áru, iskolába se mehettem, mert ott kellett lennem, amikor a kicsomagolás elkezdődött, különben lemaradtam.

Például az Unleashed In The East-nek volt egy japán változata (Priest In The East), extra kislemezzel, négy további Priest nótával a koncertről. Egy darab jött persze és egyből le is nyúlta Maci, egy bennfentes srác. Mindig ő választott először az újak közül. A Priest In The East nekem olyan volt, mint a Szent Grál. Sokáig aztán nem is tudta Tamás újra meghozni. Mindig ment ez a harc Maci és köztem. Ő egy tízessel idősebb volt és annyi pénzt költött el, hogy belső bútordarab volt Tamásnál. Nem is a pult előtt állt, mint én, hanem mögötte.

Tamás hozta Londonból a friss lemezeket, nekem meg csöpögött a nyálam… Amit Maci nem vitt el, azokat vihettem én. Az Ecserire is jártunk ki, sőt, képes voltam kimenni Pozsonyba, mert ott is volt ilyen szabadtéri lemezvásár. Kimentünk vonattal, de nem voltak jó lemezek. Német Hammert tudtunk csak venni. Csalódtam, pedig olyan híre volt, hogy Pozsonyban milyen jó lemezek vannak! Nem volt az komoly hely. Szóval, ez tette ki az életünket, valahogy beszerezni a lemezeket.

1983-ban a Magyar Televízió leadott pár metal koncertet – Judas Priest, Iron Maiden, Def Leppard, Ozzy – a nagyközönség innen ismerte meg a metal zenekarokat, a következő évtől pedig már jöttek is a bandák hazánkba. Viszont az első hazai metal albumra 1986-ig kellett várni, és akkor is csak a Pokolgépnek adták ki a lemezét, a többi zenekar nem kapott lehetőséget. Mi volt szerinted ennek az oka?

Nem volt logika ebben a működésben. Azok a koncertek, amiket leadott a TV, valamilyen csomagban szerepelhettek. Ők sem tudták, mi lesz ennek a hatása. Annál nagyobb reklám nem volt, mint hogy a TV-ben lehetett látni a zenekarokat, az biztos. Emlékszem, kismagnóval vettük fel, a tévé hangszórója elé rakva. Nem volt egységes vezetés a médiában. Ahogy az ember mai aggyal próbálja ezt összerakni, a TV és a Rádió külön világ volt. A Rádió még szabadabb volt, a Heavy metal kedvelőinek című sorozatban egész lemezeket leadtak. A lemezkiadás volt a neccesebb ügy.

Így aztán az évtized első fele kiesett.

Számomra ez nem volt furcsa. Az Ossian ’86-ban alakult, és ’88-ban lett lemezük. Az persze kérdés volt, hogy a következő vonulat, a Sámán, Moby Dick, Tormentor, Classica stb. dolgait hogyan lehetne kiadni. De akkoriban ez már nem is ideológia kérdése volt, mint a Mobilnál. Az már egy zavaros időszak volt. Nem is gondolták, hogy ebből lehet pénzt csinálni. Pokolgép, Ossian – ezzel letudták a dolgot.

Egész máshogy alakultak volna minden, ha mondjuk a Stress-nek ’82-ben lehetett volna lemeze…

Ők próbálkoztak, ld. a Vértes Attila-féle történetet. Én szerettem őt, emlékeztetett a Raven frontember hisztérikus hangjára, de a Stress az Tibike. És őket felőrölte ez a dolog. A szövegeik nem voltak különösebben jók, de a lényeg az volt, hogy van végre egy jó metal banda! Igen, ez az a metal, amit szeretünk!

Egy vér vagyunk! Endre viszont jó szövegeket írt a Pokolgépben, az karakteresebb, erőteljesebb volt. Utána meg kialakult a team Józsa Bélával, Feróval. Volt telitalálat a szövegekben, és az jobban megérintette az embereket. De a Stress-szövegek nem ütötték úgy szíven az embert, mint amikor később Lukács megjelent a szövegeivel. Lukács Laciban benne van az, ami annak idején a Ricsében is jó volt.

Népszerűség alapján lett kiválasztva a Pokolgép?

Olyan táboruk volt, hogy amikor önálló bulijuk volt az FMH-ban, tele lett a hely. Talán úgy lehetett lemezük, hogy miért ne? Voltak támogatóik is, mint Feró, Trunkos András, az Omegáékkal is tudtak kooperálni. Ők fokozatosan elérték ezt, aztán eljött az idő, hogy megcsinálhatták a lemezt.

Jaguár, Missió – róluk mi volt a véleményed?

Utóbbi nekem túl hard rockos volt. Nem bántásként, de ’87-ben eljött a Pretty Maids Magyarországra és utána hallom az új dalukat. Gyerekek, de hát ez Pretty Maids! A Jaguár meg nem tudta rendesen kiforrni magát. Amúgy én elég válogatós voltam. Amikor jártam Ricsére, HBB-re, volt például a HIT, és nem különösebben szerettem őket, az eredeti, kifestett arcú Rolls sem volt a mi zenénk, ahogy az Óceán sem a csíkos gatyákban. Tudom, van nimbuszuk, voltak ezek a csapatok az ifiparkok környékén és a környékbeliek szerették is őket, de nekem nem jöttek be.

A Hammer előtt írtál az asztalfióknak, mondjuk koncertbeszámolókat? Lejegyezted, hogy mi történt az adott bulin, milyen számok hangzottak el?

Nem, soha, nekem nem volt íráskényszerem. Viszont a mai napig megvannak azok a füzetek, amelyekbe az Ifjúsági Magazinból, a Pesti Műsorból kivágott zenekaros képeket beragasztottam. Cselő meg rajzolni, festeni szeretett, de nem készültünk újságíróknak. Vettem a Képes Ifjúságot is, a Világ Ifjúságát, amiben csak zene volt, de képes voltam könyvtárba elmenni, ha zenei témájú cikk jelent meg valahol, és máshol nem tudtam hozzájutni.

A mai napig újságmániás vagyok. Előtte volt ugye Pif-korszakom, ezért is kezdtem el tizenkét évesen franciául tanulni. Ez aztán nagyon jól jött, amikor kiderült, hogy van ott két metal újság is, az Enfer és a Metal Attack. Leveleztem is franciákkal, svájciakkal, lemezeket cseréltem, kaptam onnan kazettákat. Ha nincs a katonaság, korábban létrehoztuk volna a Metallica Hungaricát, már 1984 második felében nekiláttunk volna. Néhány kinti ismerős is fanzine-eket készített, tehát adott volt, hogy mit, hogyan kell csinálni.

1986 nyár végén leszereltem, és akkor kezdtük el. Eltartott egy darabig, míg összeraktuk a magunk béna módján, írógéppel. Fogalmunk sem volt, hogy egy nyomda hogyan tud anyagot fogadni, meg kellett találni a módját annak is, hogy melyik hajlandó kinyomtatni. Semmilyen engedélyünk nem volt. Beszélgettünk pár újságíróval is az újság ügyében. Zétényi Zoltán nagyon jó indulatú volt, mesélte, hogy ők is próbálkoztak zenei lappal, ld. a Poptika esetét, amelyik az első hazai zenei lap volt, de csak egy számot ért meg (1982 november, aztán nem engedélyezték többé), mondta is, hogy srácok, ez nem fog menni! Mi meg: olyan nincs, akkor is meg fogjuk csinálni!

Próbáltuk körüljárni a jogi hátteret, de az reménytelennek tűnt. Végül az lett, hogy a 666-fesztiválhoz egy kvázi műsorfüzetet nyomtatunk, vállaljuk érte a felelősséget, nem lesz benne politika, csak a zenéről szól. Az első szám 300 példányos lett, de az nem az általunk elképzelt formátumban készült el. Mindegy, megszületett, mindenki örült neki. És akkor kerestünk másik nyomdát, másik rendezvényt.

Maróthy Gyurival egyénként évfolyamra jártam a gimiben, ő a magyar vonalat szerette, Rolls Frakció, Bikini… Ő hivatalos úton ment előre a zenei újságírás terén, talán már a gimi alatt megjelent cikke, vagy rögtön érettségi után. De abba a gimibe járt a néhai Hetesi Péter Pál is, ő idősebb volt nálunk két évvel, egyszer elhozta Hobot is a suliba egy közönségtalálkozóra. HPP-vel is beszéltünk az újság ügyében, mondta is, hogy marha jó, tök aranyos, ismer minket, de ez nem fog menni! Ő is a hivatalos utat választotta.

Nekem az sosem lett volna pálya, hogy írjak a Magyar Ifjúságnak, vagy az Ifjúsági Magazinnak. Leadom a kéziratot, aztán majd talán megjelenik. Amikor már volt a Metallica Hungarica, létrejött a Polip (Megj: 1988-’90-ben létező zenei lap – DP.), oda adtunk le egy-két cikket, de átírták, kihúztak részeket, mondták, hogy sok a szöveg, kevés a kép. Mi fanzine-t akartunk csinálni, nem egy képes újságot! (nevet)

Nem tanultuk soha az újságírást. Amikor megjelent az első hivatalosan terjesztett Metallica Hungarica, már egy komoly kiadónál, az is olyan kiherélt lett, hogy szégyelltük. Átment egy hivatásos szerkesztőn az egész lap és ki lett húzva belőle sok minden, hogy nagyobb képek kellenek és kevesebb szöveg. Mi a kezdetektől fogva a saját utunkat akartuk járni.

Amikor 1986 decemberében elindult a Metallica Hungarica, volt bennetek félelemérzet? Juhász Mihályt – ő készítette a Mélyvágás fanzine-t – egy évvel később, mindössze három lapszám után behívatták a rendőrségre és közölték vele, hogy ha nem akar kellemetlenséget magának, hagyjon fel ezzel a tevékenységgel.

Nem volt veszélyérzetünk. Azok zavaros idők voltak. 1987-’88-ban, aki tűzközelben volt, szerintem már tudta, hogy történni fog valami. Mi persze nem gondoltuk akkor, hogy rogyadozik a rendszer. Honnan is gondoltuk volna? Igazából nem foglalkoztunk mi ezzel, csak a metal érdekelt. Azon mondjuk meglepődtünk, amikor a Tájékoztatási Hivataltól jött levél a címemre, hogy egy példányt be kell adnunk a lapból. De nem volt fenyegetődző a hangvétel, csak hivatkoztak a jogszabályra. Még jól is esett, hogy számon tartják a ténykedésünket, úgyhogy elvittünk egy példányt és leadtuk. Kvázi elismerésnek tűnt, hogy hivatalosnak minősültünk. Noha semmilyen engedélyünk nem volt a lapra. Ezért is csak rejtve jelenítettük meg a sorszámot a címlapon. Nehogy túl nyilvánvaló legyen, hogy ez nem alkalmi műsorfüzet, hanem rendszeres kiadvány. Azt persze tudtuk, hogy március 15., október 23. táján nem lehetett odamenni a nyomdákhoz, hogy fusiban nyomják ki a lapot, mert akkor féltek, hogy ellenőrzik őket, de egyébként nem volt baj.

Hogy emlékszel a 666 Fesztiválokra? (A Ganz Mávag MK volt a helyszín, az 1986-os rendezvényről itt látható a Sámán, a Jaguár és a Scout koncertje.)

Nagy seregszemle volt, mi a földszinten, a ruhatárban árultuk az első számot. Amíg el nem fogyott, felváltva felszaladtunk, belenéztünk a programba. Voltak jó bandák, és persze kevésbé jók is. Volt olyan csapat, amelyik jó volt, de a közönség nem értette, ilyen volt pl. a Ramses, akik a dallamos, glames vonalat vitték. Amikor egyazon este ők és a Tormentor fellépett, hát ég és föld volt a két világ. Számunkra azonban nem. De ott összejött több száz ember, akik ugyanolyan metal fanatikusok voltak, mint mi. Vadidegenekkel is sokat lehetett beszélgetni a zenéről, sok barátomat ilyen helyeken ismertem meg. Megdicsértem az illető hátfelvarróját, és elkezdtünk beszélgetni. Máig tartó barátságok születtek így.

1987-ben megjelent egy interjú az Ifjúsági Magazinban veletek, amiben a riporter eléggé feszegette a sátánizmust, hogy mennyire köthető ez a műfajhoz, illetve a kedvelőihez…

Lehet, hogy pont akkor volt a mezőkovácsházi gyilkosság, amikor nagyon durva módon megölte egy srác a húgát, de nem a zene miatt, hanem mert kattant volt. Aggódtunk, hogy minket is meg fognak találni, mert az eset kapcsán nagyon rászálltak a metalra. Pár kisebb fanzine-nel ez meg is történt, velünk szerencsére nem. Volt bennünk aggodalom, nehogy kapjon egy bélyeget az egész műfaj. A metal mindig is ilyen megtűrt gyerek volt. De minden botrány lecseng előbb-utóbb. Lengyelországban ezen a téren sokkal durvább volt a helyzet, mert az egy nagyon vallásos, mélyen katolikus ország. A Behemoth máig harcol a lengyel hatóságokkal.

Ráadásul akkor zajlottak a Judas Priest, Ozzy-ügyek… (Rajongói öngyilkosságokat akartak rájuk sütni, mondván, a dalokban elrejtett „sátáni üzenetek” hatására tettek pontot a fiatalok az életükre.)

Nem tudjuk, hogy mi zajlott ott pontosan a háttérben. Ki milyen jó pontokat akart szerezni a választás kapcsán a választók körében. Mert nyilván ez állt a támadás mögött. De Dee Snider zseniálisan megvédte a műfajt a Kongresszus előtt. Fent is van a Youtube-on, érdemes megnézni, egy klasszikus. Porig alázza azokat, akik ilyen hülyeségeket mondtak. Nagyon rossz emberbe kötöttek bele, mert Dee példás családapa volt, nem ivott, nem drogozott, ráadásul intelligens, jó a beszélőkéje is. Ozzy nyilván nem tudott volna úgy kiállni a bizottság elé és megvédeni az igazát.

A ’90-es évek elején elkezdett az újság nyitni más műfajok (pl. punk) felé is, ami sokakat meglepett. Volt, aki meg is kérdezte, hogy mit keresnek olyan zenekarok a Hammerban, mint az Auróra vagy a Tankcsapda, elvégre ez egy metal lap?

Már a Metallica Hungaricában is volt hardcore, crossover, bár alapvetően metal magazint akartunk csinálni. De nincs akkora differencia, és ahogy mondtam, én is hallgattam punk, hardcore zenéket, kezdettől fogva. Mondjuk nem voltam Auróra rajongó, őket akkor ismertem meg, amikor az első kislemezük megjelent (1988). Láttuk, hogy sehol sem kapnak lehetőséget, miért ne szerepeljenek nálunk.

Ami meg a Tankcsapdát illeti: Kémeri Petit, a régi szervezőjüket még a Csepeli Ifjúsági Parkban ismertem meg egy metal bulin, az 1987-ben lehetett. Leveleztem aztán vele, tudtam, hogy koncerteket szervez Debrecenben. Aztán jött azzal, hogy van egy helyi hardcore zenekar, hallgassam meg. Meghallgattam és azt mondtam, hogy Ez ugyan nem hardcore, de jó! Ez volt a Tankcsapda.

A jelenből visszatekintve az is érdekes, hogy – noha manapság a Black Sabbath-ra úgy tekintenek Magyarországon, mint megkérdőjelezhetetlen klasszikusra – viszont amikor 1989-ben megjelent a Headles Cross album, a cikk bevezetőjében azt írtátok, hogy amikor nemrég említettétek tizenéves metalos gyerekeknek, hogy a következő lapszámban lesz Iommiékkal interjú, meg voltak döbbenve, hogy De hát az nem is metal!

Igen, ez nagyon megváltozott. Akkoriban nem volt akkora nimbusza a zenekarnak itthon. Számomra nyilvánvaló, hogy a Sabbath mindennek az alapja. Ha hallgatod a nótáikat, akkor mondod, hogy ez doom, az power, amaz stoner. A Symptom Of The Universe-ben vannak olyan részek, amelyekre azt mondhatjuk, hogy a thrash előfutára. Csakhogy ennek itthon nem volt sajtója. A Purple-nek még csak-csak a P. Mobil kapcsán, a Led Zeppelin-nek a film (The song remains the same) miatt, a Uriah Heep-nek is, ők ’82-ben játszottak is Magyarországon. A Sabbath mostohagyerek volt nálunk.

Radics azért játszott 1971-ben több dalt is tőlük. (Bizonyságul lásd az alábbi koncertbeszámolót, a Radics Béla – Póka Egon – Döme Dezső – Nagy Kati féle Tűzkerék egyik koncertjéről. A helyszín nagy valószínűséggel a Kellner Sándor MH. Az időpont 1971. november 28., vagy december 05. – a cikkből kiderül, hogy vasárnap volt a koncert. Béla ekkor már – hosszú szünet után – ismét játszott Hendrix-számokat, amire Jimi halála után jó ideig nem volt hajlandó. A cikkben említésre kerül a Master of reality, Black Sabbath III. címmel, az album pedig júliusban jelent meg.)

De az hány emberhez jutott el?

Sokhoz, hiszen Béla koncertjeire nem kevés ember járt.

Nézd, ennek az is volt az oka, visszatérve a kérdésedre, hogy 1982 után nem volt jó korszaka a zenekarnak. És el kellett magyarázni, hogy ez miért jó zene. Ez a ’90-es években változott meg, amikor a Panteráék elkezdtek rájuk hivatkozni. A Metallica mindig emlegette a Sabbath-ot, de csak később dolgoztak fel tőlük számot, mert ők az újhullámos brit metalt próbálták a saját képükre formálni. Én amúgy az Ian Gillannel készült Born Again lemezt is imádom, de az nagyon jó lett volna, ha ’87-ben nem marad el a dél-afrikai kaland miatt a pesti koncert a BS-ben. Tény, hogy ma egész más a Sabbath megítélése, mint a ’80-as évek végén.

Aztán beköszöntöttek a ’90-es évek, amelyek a zeneiparban is nagy változásokat hoztak. Számotokra nem biztos, hogy annyira pozitív időszak volt ez.

Hiába változott meg szinte egyik pillanatról a másikra a világ ’92-ben, a Nirvana áttörése miatt, Magyarországon a három-négy év késés miatt az Omen – Jelek albuma az egyik legjobb hazai metal lemez, a Top 10-ben benne van, pedig az 1994-ben jött ki. Inkább a tucc-tucc rettenet tett rosszat itthon. Kint persze a zenekarok, a kiadók egyik pillanatról a másikra elvéreztek.

Mi is kísérleteztünk, néztük, hogy mit lehet csinálni? Próbáltunk nyitni. Ott volt anno az első Body Count koncert, amikor Ice-T is megjelent a lapban 1994-ben. Hatalmas felháborodás lett belőle! Vagy a Beastie Boys-kísérlet egy évvel később. De a ’90-es évek végére olyan visszarendeződés következett be, hogy értelmét vesztette ez az egész kísérletezősdi.

Az MTV 1995-ös lekódolása nem játszhatott bele szerinted abba, hogy az évtized második fele egy rendkívül apályos korszak volt, elsősorban ami a hazai média kínálatát illeti?

Én nem nagyon foglalkoztam az MTV-vel. A Headbangers Ball-t néha megnéztem és ennyi. Hozzánk mindig is furcsán jönnek át a dolgok. Manapság például azzal küzdünk – ami régen nem számított -, hogy mi legyen a címlapon. Amikor a svéd Ghost második albuma – ami egy nagyon jó lemez – megjelent, ők szerepeltek a címlapunkon. Az egy különleges zenekar, mindenhol működik, de itthon akkor még nem kött be. Az a címlap korai volt nálunk. A médiában kellene ezeket a zenéket hallani, hogy az emberek tisztában legyenek a friss történésekkel. A Rock Rádiónál is vannak ilyen problémáim, mert nem a mát tükrözi, amit ott hallok. Nem bántom őket, mert egy kész csoda, hogy létrejött és működik.

A hazai színteret, hogy látod?

Marha jó bandák vannak, mindenki megtalálhatná a maga kedvenceit. Az új zenekaroknak azért nehéz a helyzete, mert ismerjük a Petőfi Rádió problémáit. És egyik kereskedelmi rádió se kedvez annak, hogy rockzene szóljon. Nem kell felidéznem Csiszár Jenő A gitár rádióelkapcsolási faktor – szövegét. Amikor ezt hallani, csoda, hogy még vannak emberek, akik fogják a gitárt és mondani akarnak valamit, és nem azt mondják, hogy csináljunk valami olyat, mint a Kispál, a 30Y, vagy a Halott Pénz.

Az a baj, hogy nem jut el sokakhoz az sem, hogy a régiek mit csinálnak – bár nekik a Rádió Rock most nyújt némi lehetőséget -, az újaknak meg végképp nincs kitörési lehetősége. A másik ok a demográfiai hullám. Jóval kevesebb most a gyerek, olyan pedig, aki találkozik is a rockzenével, még kevesebb. Sokan kimentek külföldre, pont az a generáció, amelyik koncertre jár, új zenéket fülel. És hát iszonyatos butulás felé tart a világ, remek tükör például az Idiocracy című film. Ott vannak a kimutatások, hogy hány szót használt pl. egy Rolling, vagy egy Zep, és hányat hallasz egy mai slágerben. A rock nem a pillanatnak szól és odafigyelést igényel. Mire ment volna egy Floyd, ha akkor is az ment volna, hogy megjelenik az album, de van-e rajta sláger? Ha nincs, nem hallgatom meg még egyszer. És ez a hozzáállás sajnos a rock színtéren is egyre inkább jellemző. Tényleg csak az a jó, ami azonnal fülbe ragad?

Az Internet megjelenése és elterjedése óriási változásokat generált. Erről mi a véleményed?

Ez egy baromira nehéz, komplex dolog, aminek van egyfajta előnye is. Én azt látom, hogy az emberek már nem kötődnek ahhoz, hogy mit ír egy újság, illetve, hogy az előző lemezen mit teljesített a zenekar. Letöltik a komplett diszkográfiát, és ami tetszik nekik, azt hallgatják. Olyan zenekarok tértek vissza, amelyek a maguk idejében ki sem tudtak lépni a nemzetközi színtérre, van, amelyik még a saját városából sem. Tök jó, hogy aki ma tizennyolc-húsz éves, annak nincs az a batyu odacsomagolva, hogy ez a zenekar nem kapott elég reklámot, nem volt a Kerrang!-ban, hasonlít, nem hasonlít-e ehhez vagy ahhoz a bandához. Szerepelt-e itt vagy ott? Ha jó a lemez, ha jó a zene, megfogja és hallgatja. Ez kicsit kiegyenlíti a dolgot. Egész máshogy kötődik egy mai tizennyolc-húsz gyerek az én időmben megismert zenekaraimhoz.

Tavalyelőtt voltam egy német metal fesztiválon, ahol kimondottan csak a régi NWOBHM-bandák, kultusz zenekarok játszottak és tele volt a fesztivál fiatalokkal. Kinn állnak boomboxokkal, tehát ahogy én 1984-ben elképzeltem, hogy milyen egy nyugati koncert, több ezer ember, olyan pólókban, olyan felvarrókkal, amelyekért én annak idején ölni tudtam volna. Ott állnak tizennyolc-húsz éves srácok, és ismerik ezeket a ’79-es, ’80-as saját kiadású, illetve kis kiadós lemezeket. Más ma a világ, ezt el kell fogadni, és azt kell nézni, van-e jó oldala? És van.

Ott van pl. a Tokyo Blade – már amikor hozzánk jöttek anno, akkor sem voltak a topon. (Megj: Kisstadion, 1986. június 14. – DP.) Iszonyatos közönségük volt a fesztiválon, ugráltak az emberek, énekelték az ősrégi dalokat. Volt egy Mythra nevű csapat, ők pár demót csináltak anno, volt egy négy számos kislemezük 1979-ben. És ennyi. Bootleg CD-n tudtam én is csak megvenni, amikor bejött a CD-korszak. A mai fiataloknak ez a banda már nem igazi különlegesség, mert könnyen beszerezhető, meghallgatható, ugyanúgy, mint egy korabeli Priest-album. És hallgatják is, akárcsak a régi bandák bármelyikét. Fent van a Youtube-on.

Volt a fesztiválon olyan lány, aki a fiammal járt egy évfolyamra az Eötvösbe. Mentem be a suliba elintézni valamit és előttem ment be valaki Sodom-felvarróval a hátán. Hol vagyok? Sodom hátfelvarró? Manapság? Egy belvárosi gimiben?! (nevet) És persze, hogy akkora fanatikus, hogy kimegy egy ilyen metal fesztiválra. Szóval, nincs már olyan kötöttség, mint a netes korszak előtt. Nem számít, hogy milyen régi egy banda. Mindenki azt hallgatja, ami neki tetszik, függetlenül attól, hogy három, vagy harminc éves a lemez. És persze vannak mai bandák is, akik ezt a hagyományos stílust képviselik. És ez is tök jó. Számomra nyilván más ez, mert ott voltam anno, máshogy hallgattunk zenéket, mást jelentett akkor egy lemez megjelenése, de a lényeg, hogy ők is hallgatják a régi zenéket. És imádják.

Meglátásod szerint létezik ma hazai banda, amelyik olyan népszerűvé válhat, mint a Tankcsapda húsz évvel ezelőtt?

Őket kivenném ebből a sorból. Lukács intelligenciája, személyisége… Nagyon tisztelem őt. Én Tankcsapda rajongó vagyok. És most nagyon egyben van a zenekar. Szóval olyan népszerű zenekar szerintem nem lesz. Van olyan, amelyik nagyon jó és mehetne előre, mint például az AWS. Az egy modernebb dolog, de a frontemberben, Örsben van olyan képesség, hogy lemegy a banda a Rockmaratonra és a tarajos Exploited-pólós is bemegy rájuk pogózni… ezt nem mindenki tudja.

A frontemberi kisugárzás nagyon kell és ez sok emberből hiányzik. Örsnek van mondanivalója, jó szövegeket is ír. Ha belegondolsz, a Pokolgép a TV-ben szerepelt annak idején, amikor csak a Magyar Televízió létezett. Mindenki azt nézte, az egész ország. Ehhez képest melyik mai zenekar kapja meg ezt a lehetőséget? Nincs olyan média, amelyik el tudná juttatni a rockot az emberekhez. Miről beszélünk? Még a váltás után sem hangoznak el zenék a Petőfiben. Napi játszás kellene.

A Road – Világcsavargója olyan rockhimnusz, hogy ha azt 1980-ban írja meg egy banda, ma harminc zenekar játszaná, és olyan lenne, mint A zöld, a bíbor és a fekete, vagy a Kétforintos dal. Úgy tud szíven ütni bárkit, akiben kicsi affinitás van a rockra. Csak az kellett volna, hogy egy rádió rendszeresen játssza. Nagy rockslágernek kellene lennie. Felháborító, hogy nem kapta meg az esélyt. De Szarka Joseph például remekül egyengeti a Leander Kills pályáját, az is nagy tehetség. A Nomad zenekarral is komoly munkát végez.

Én is nagy lehetőséget látok a Nomadban.

Teljesen jó a zenekar. Az a baj, hogy sajnos alig van alul történő kezdeményezés. Mindenki csak odaveti a facebook-on, hogy Ez is szar, az is szar! Csinálj valamit, ne csak fikázz! A Grungeryt tudom mondani, mint jó példát. Pintér Miki olyan fanatikus, hogy létrehozta egymaga ezt a netes oldalt. Nagyon jól is csinálja. Ilyesminek kellene lennie más vonalon, más színtereken is. Szóval hiányolom a kezdeményezéseket.

A sztárcsapatok eltűnésével kapcsolatban mi az álláspontod?

Régen ugye az MTV révén egy csapásra tudott valaki világsztárrá válni, a kiadói nyomasztás révén rá lehetett tenni a csapatot egy sínre. Ez persze eltűnt. Most a bookingok az erőteljesek, nem pedig a kiadók. Fontosabb egy zenekar számára, hogy megfelelő bookingnál legyen, mint a kiadó. A nagy fesztiválszervező cégeknél a hatalom. Érződik, hogy próbálják feljebb tolni a zenekarokat. Kapsz jó gázsit, de csinálj nagyobb showt! Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

Ott van pl. az Airbourne. Zeneileg szerintem nem sikerült feljebb lépniük, pedig látszott, hogy őket is próbálják feljebb tolni a fesztiválokon, hogy nagy produkció legyen belőle. Csak nincs mögötte az a slágergyűjtemény, ami az első Airbourne-lemezen ott volt. Olyan lemezt kellene csinálniuk, ami tele van rockslágerekkel. Ahogy anno az AC/DC megcsinálta a Highway To Hell albummal. A Parkway Drive-nak ez sikerült legutóbb. A Five Finger Death Punchnak is összejött, ők nagyon jól haladnak előre. Az Amon Amarth még nem headliner, de ők is egy szinttel feljebb léptek. A Volbeat nem lesz olyan klasszikus, mint a Sabbath, vagy az AC/DC, de lehet, hogy tíz év múlva nem is lesznek megafesztiválok, mert elfogynak, leállnak az igazi headlinerek. Ez a szervezőknek rossz.

Nekem nem annyira, mert nem szeretem a gigafesztiválokat. Mi a jó abban, mikor 100 ezer ember között nézek egy kivetítőt 600 méterről? Menjünk vissza az 1500-2000 fős csarnokokba, a klubokba, ahonnan indult ez a dolog. Én soha nem álmodoztam a megafesztekről. Persze, nagy élmény volt a Fekete Bárányok 1980-ban, de szívesebben emlékszem vissza a Papírgyári koncertekre. A nagy tömegnek van egy lélektani ereje, de a koncertélményt nem ez adja. Azt gondolom, hogy a sztárcsapatok kérdése legyen a Live Nation vagy a Download, Donington-bulik szervezőinek gondja. Aggassza őket, hogy kik legyenek a headlinerek. Jó zenét mindig találunk majd magunknak. Hogy az hány embert fog még megtalálni, hányan fogják ismerni, mennyire lesz mainstream, ez engem cseppet sem érdekel. Örülök minden csapat sikerének, de ha egy klubban, vagy 1500-as helyen nézhetem meg a nekem fontos bandákat, az számomra a legideálisabb.

-x-

Eredeti megjelenés: passzio.hu, 2017. december 20-24. / szerző: Dragoljovics Péter
Forrás: https://web.archive.org/

nka
KERESÉS
Hammer 354
megjelenés: március 5.
A DIGITÁLIS KIADÁST
KERESD A LAPTAPÍR OLDALÁN!
FACEBOOK
NÉPSZERŰ
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. HANABIE.
    Reborn Superstar!
  2. NEMOPHILA
    Evolve
  3. BAND-MAID
    Unseen World
  4. TRIDENT
    Advance Generation
  5. FATE GEAR
    The Sky Prison
Zubor Olly - 300p
Zubor Olly - 300p
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. SUFFOCATION
    Hymns From The Apocrypha
  2. NIGHT IN GALES
    The Black Stream
  3. BJØRKØ
    Heartrot
  4. ASINHELL
    Impii Hora
  5. ROTTEN CASKET
    Zombicron
Posta Janos 24 - 300p
Posta Janos 24 - 300p
Posta János
szerkesztő
  1. THE VISION BLEAK
    Weird Tales
  2. SULDUSK
    Anthesis
  3. ALFAHANNE
    Vår tid är nu
  4. BORKNAGAR
    Fall
  5. ECCLESIA
    Ecclesia Militans
HAJÓGYÁR x hw