Kiadó: High Roller / Írta: Kánya Ferenc / 9
Charly Steinhauer hál’Istennek jól van és alkot. A színpadtól sajnos igazoltan van távol, de muzsikál – és ez neki is jó, meg persze nekünk is. Legutóbbi új, teljes zenekarral készült munkája a Heresy második felvonása volt 2021-ben, szóval nem mostanában. Ezt szinte napra pontosan négy évvel követi a vadonatúj, rendhagyó Mysterium.
Rendhagyó megint? A tavalyi, spediális kiadványként megjelent Rearrange the Past is az volt és nem azért mert kizárólag vinylen és limitált számban jelent meg, hanem azért, mert ez egy eredetileg 1990-ben készült, ám ebben a formájában soha meg nem jelent album, aminek további érdekessége, hogy zenei világa markánsan eltér a korábbi, kultikus Product of Imagination és Heresy albumok sajátos power/thrash muzsikájától. Olyan, mintha azt akarták volna megmutatni vele, milyen lett volna a Metallica, ha a Justice után visszakanyarodik a Master klasszikus megoldásai felé, megtartva ezt-azt a keményebb, modernebb, progresszívebb dolgokból. Ráadásul ez volt az egyetlen Paradox-anyag, amin nem Charly énekelt, hanem egy Stefan Haller nevű tag. Nem igazán illeszkedik az életműhöz, meg inkább csak érdekes ez, mint jó.
Most meg itt a Mysterium, ami megint rendhagyó. Miért is? Fent már meglengettem azt a határozói szókapcsolatot, hogy „teljes zenekarral“ – nos, ez az anyag már nem így készült, hanem Steinhauer egyedüli stúdióprojektjeként: ő írta a dalokat, ő játszott minden hangszeren, ő énekelt, ő csinálta a felvételeket… és ő írta a dobprogramot. Dobprogram? Ne! Persze, értem az okokat: Axel Blaha, a Paradox örök dobosa és Charly örök jóbarátja 2023-ban tragikus módon elhunyt. Ha nem így történt volna, nyilván ő játszott volna ezen a lemezen is. De így történt, így a dobgép használata pusztán praktikus döntés volt, de mégis… A program egyébként precíz és dinamikus, nem érződik gépiesnek, ugyanakkor azért van általa egy steril érzete is a teljes élménynek, bár ehhez hozzájárul az „egyemberesség“ is. Egy jó dobos nyilván kreatívabb a legkomplexebb gépi kíséretnél is, de egészében véve nincs dráma, a daloktól megkapjuk a késői Paradox legjavát: érett dalszerzés, feszes tempók, technikás riffek, igen pazar szólók, modern hangzás, tiszta produkció. A nóták leginkább klasszikus dalszerkezetekre építenek, progresszívnek ezért nem nevezném őket, ez „csak“ gyors, technikás, de dallamos thrash/power/speed metal, amelyben elvétve a lassabb, elmélkedőbb hangulat is megjelenik.
Nem klasszikus konceptalbum. A dalok között van ugyan tematikus kapcsolat, de laza, ráadásul a zenei kontinuitást, a sodrást két helyen is közjáték töri meg, szándékkal persze. Ezek közül a Grief címet kapott melankolikus lírai egy instrumentális tisztelgés az elveszített barát előtt, de teljes értékű darabként, önállóan nem állná meg a helyét, ahogyan a Tunguska ambient átvezetője sem, viszont a nettó kilenc többi darab abszolút. Ezek közül az ultra-tech thrasher, szövegében a Gyatlov-rejtéllyel foglalkozó Kholat rendkívüli meggyőző erővel rúgja rá az ajtót a misztériumokra, de a visszafogottabb tempókon álló Those Who Resist „okos thrash metalja“ vagy a számos témát és tempót váltó Fragrance of Violence, esetleg a thrash és a power metal határmezsgyéjén bolyongó címadó is eléggé megfogott. Nem lesz a kedvenc Paradox-lemezem, de örülök, hogy elkészült, hogy van. Ha azért olvastad el ezt az írást, mert kíváncsi lennél az albumra, akkor azt mondom hallgasd meg bátran, mert egy valódi mestermunka Charly Steinhauer részéről.
