Kiadó: EISENWALD / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A kanadai Panzerfaust által 2005 óta kínált black metal – bár pontosabb lenne a nagylemezeket tekintetbe venni – a műfajon belül is a legkomolyabb szárnyhoz tartozik. Pár éve volt szerencsém hozzájuk élőben – a napokban sajnos nem –, olyan volt, mintha máris bekövetkezett volna a nagy összeomlás. Koncerten a zene legdurvább aspektusai érvényesültek, s bár a lemezek is messze vannak a gondtalan szórakoztatástól, itthon hallgatva kijön a zene rétegzettsége, megkomponáltsága. A The Suns Of Perdition – Chapter IV: To Shadow Zion a Panzerfaust hatodik albuma, egyben a tetralógia utolsó fejezete.
A Brock Van Dijk gitáros/énekes/dalszerző által működtetett csapat talán ezen a lemezen ásott a legmélyebbre annak a koncepciónak, amit követ a formáció. Ez értendő mind a zenére, mind a tematikára. Ha nem is a szó szoros értelmében vett konceptalbum a Chapter IV, érezhető, hogy az anyag egy feszes rendet követve bontakozik ki az öt tétel előrehaladtával. Epikus, monumentális black metalt hallunk, s az egyes szerzemények sok mindent felvonultatnak abból, amit a 21. századi black metal jelent. Sok remek zenekar ténykedik a black metalban manapság, de nem kérdéses, hogy a Panzerfaust az egyik legsötétebb hangulatú a teljes BM-mezőnyt tekintve. Rettentően nyomasztó, világvégi hangulatú az egész anyag – miként elődei –, igazán jó érzékkel festi le a csapat az egész emberi nemre váró elkerülhetetlen pusztulást. Legalábbis ahogyan ők látják.
Bármilyen komor és vigasztalan legyen is az anyag, jó zenészeket hallgathatunk, Brock Van Dijk jó érzékkel strukturálja a szerzeményeket, amelyek mindegyike olyan zenei részletekkel, ötletekkel hallgattatja magát, hogy nem pusztán egy céltalanul lehúzó, nyomasztó zeneművel kell megbirkóznunk, hanem egy kreativitás terén igencsak jól álló csapat munkáját ismerhetjük meg. Van Dijk él az extrém gitározás adta lehetőségekkel; nem merül el végérvényesen a disszonáns témákban, hanem sűrű, összetett riffeléssel tölti ki a számokat, s olykor mintha kettőnél is több gitár által keltett szélvihar akarná levinni a tetőt a fejünk felől. Nagyon masszív, nagyon tömör az egész anyag, kitölti az ember hallójáratait, tudatát, figyelmét, s amikor véget ér, a csend szinte magába burkolja az egy perce még a bábeli hangzavar közepén őrlődő hallgatót.
Goliath frontember és van Dijk elemi erejű bömbölései sem segítenek terheinken, hangjuk rendkívül erőteljes, s mintha a végidők szószólóit hallanánk kíméletlen dörgedelmeik elharsogása közepette. A black metal nyilván a lét sötét oldalaira fókuszál, ezt nem is lehetne rajta számon kérni, magam sem teszem, de az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy nem helytálló az a szemlélet, amely azt hangsúlyozza, hogy az ember számára semmilyen üdvözítő kiút nem létezik, csak a balvégzet, a kárhozat, vagy a totális megsemmisülés. Ez természetesen nem igaz. Azzal nincs baj, ha valaki a modern világ anomáliáit tárgyalja és festi le hangsúlyos eszközökkel – ahogyan éppen a black metal teszi –, azonban eszkatológiai értelemben sokkal több is van, mint pusztán dögvész és siralom. Ez utóbbiak lefestéséhez a Panzerfaust kétségtelenül kiválóan ért. A To Shadow Zion ezt tökéletesen alátámasztja.
