A kanadai Panzerfaust 2005 óta szórja apokaliptikus vízióit sötétebbnél sötétebb lemezein, és pár hónappal ezelőtt élőben is meggyőződhettünk a kortárs black metal egyik legkomorabb képviselőjének képességeiről.

Két évvel az első epizód után jelenik meg a The Suns Of Perdition második része, a The Astral Drain. Természetesen folytatódik tovább a végjáték-koncepció, alaposan kidolgozta a négyes a lemezt. A metal-tételeket összekötő-szekciók váltogatják, növelve a koncept-jelleget. Úgy tűnik, az új anyag valamivel szellősebb, levegősebb elődjénél, ugyanolyan nyomasztó és baljós hangulatú. Brock Van Dijk sok disszonáns témát játszik, de ezek között masszív blackes gitárjátékot is hallunk, ahol „húsosabb”, teltebb az összkép. Mindenesetre Dijk a disszonanciákból is felismerhető képeket alkotott.

A dob/basszus-játék masszív és feszes, stabil alapját képezi a gitárjátéknak, Goliath pedig vérbő, agresszív hörgést, acsargást mutat be, illusztrálandó, hogy nem lát reményt semmire. Ezt már a szintúgy nem túl megnyerő borítóillusztráció sugallja.

Minden progresszivitása és esetenkénti határtágító célkitűzései ellenére a Panzerfaust törekedett a dalszerzésre az albumon, szerzeményeik összefogottak, a nyalábokat igyekeztek egyben tartani. A hangzás öblös, telt, súlyos, a basszusgitár szép alapot ad, amire ráhordhatták ezt a mogorva építményt.

Ugyan nem ismerem a teljes diszkográfiát, nem kérdés, hogy nagyot lépett előre a Panzerfaust ezzel a változatos, a pusztulást szinte körbetáncoló, monumentális albummal. Nehéz lemez, de ez semmi ahhoz képest, amivel majd szembe kell nézni.