Kiadó: Eisenwald / Írta: Gáti Viktor / 9
Az Osi and the Jupiter egy ohiói székhelyű amerikai dark folk/neofolk formáció, amelyet Sean Kratz alapított 2015-ben, a nevet pedig Kratz két németjuhász kutyája, Osiris és Jupiter után kapta. Kezdetben egyszemélyes projektként működött az OATJ, később Kakaphonix csellista is oszlopos taggá vált, majd fokozatosan egy koncertképes kollektívává bővültek, a Larvatus pedig az ötödik LP a sorban.
A zenekar munkássága a pogány spiritualitás, az északi mitológia, a természeti világ időtlensége és a belső csönd mélyen szakrális tereit tárja fel. Zenei világukban a tradicionális hangszerek (tagelharpa, talharpa, cselló, akusztikus gitár, harmonium) lassan áramló textúrákkal, éteri vokálokkal és minimalista hangszereléssel ötvöződnek. Bár a csapat gyökerei a neofolk és az ambient határterületeire nyúlnak, zenéjükre gyakran alkalmazzák a ritual folk, heathen ambient vagy pagan drone meghatározásokat is. Ezek alapján közöttük és a Wardruna, Forndom vagy a Heilung zenekarokkal okkal vonható párhuzam, ugyanakkor Kratzék egy bensőségesebb, elmélkedőbb atmoszférát építenek.
Az előd Stave album (2021) a kitartó fejlődés eredményeképp különösen kedvező fogadtatásban részesült nemzetközi szinten. 2023-ban a zenekar még a kiemelten rangos Roadburn Fesztiválon is fellépett (ahogy korábban pl. a Heilung vagy éppen a hasonszőrű hangulatiságban utazó, magyar The Devil’s Trade is), ahol szuggesztív élő előadásukkal további elismerést vívtak ki maguknak.
Számomra az efféle, különleges hangszerelésű, transzcendens magasságokat környékező zenék terén sokáig a román Negura Bunget volt a legnagyobb kedvenc, de a zenekarvezető Negru halálával és a banda feloszlásával valami megtört bennem, és nem igazán vettem fel újra a fonalat azóta sem. Az említett együttesek által előadott torzítómentes, lecsupaszított megszólalás csupán kivételes pillanatokban tudott igazán megérinteni és lekötni, ám az Osi’ olyasmi hangot tudott megütni nálam ezzel a folk/ambient eleggyel, ami egy teljesen egyedülálló tapasztalást jelent számomra, és szinte egycsapásra tett nyitottabbá az általa képviselt színtér irányába.
A Larvatus 39 perce egyszerre nyomasztó és felemelő, békés és felkavaró, s mégis, vagy éppen ezért képes biztonságot adni a háborgó léleknek és elmének – legalábbis ahogy magamon tapasztaltam. A monumentális nyitódal és az átlagos hosszúságúnak mondható, négyperces folytatás harmóniája után a Passage szúrós drone témája meglehetősen zord helyre visz, ám a Snake Healer énekkel megtámogatott közvetlensége és a Wild Host space-ambient lebegése, mint a lemez (számomra) legerősebb etapja, visszaálltja a „rendet”. A záró trió az előzményekhez hasonlóan egyszerű, ugyanakkor változatos megoldásokkal rukkol elő, melynek részeként a Lurking Beneath The Pines egy nagyon megkapó finálénak bizonyul.
Mi jöhet ezután? Várom az első személyes találkozást!
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
