A spanyol Orthodox lassan 20 éve űzi a lassú riffelést, és az ehhez kapcsolódó játékot, s mindezt masszívan kísérletező kedvvel végzik. A trió lemezkiadási szokásai elég hektikusak, mindenesetre ez év júniusára elkészült a nyolcadik album, a Proceed.
Ugyan korábban már hallottam ennél nehezebben befogadható lemezt a csapattól, a Proceed sem hazudtolja meg alkotóinak experimentális törekvéseit. Nem könnyű egy efféle anyagról írni, hiszen attól függ, hogy miként állok az albumhoz, sőt, annak egyes részeihez, hogy az adott részlet hogyan csapódik le; hogy nem lépi-e át azt a határt, ahol már fárasztónak találom a hangszerek tekergetését, vallatását. Más szavakkal: minél többet hallgatom most éppen a Proceed albumot, annál kevésbé tudom, hányadán állok vele. Vegyük a The Son, The Sword, The Bread kompozíciót: hallunk néhány jól eltalált doom-riffet, nyers, „koszos” gitárzengetést, de ezekre hamar ráunván elkezd a csapat kísérletezni, prüntyögni, a legkülönfélébb furcsa hangokat kibocsátani. Még abban sem vagyok biztos, hogy mindig rendeltetésszerűen használják a hangszereket.
Ugyan nem zárkózom el bizonyos zenei kísérletek elől, az Orthodox kapcsán ott veszem fel leginkább a fonalat, ahol néhány jóféle riffet pendítenek meg súlyos tempók kíséretében. E különc trió azonban az idegeken is szeret táncolni. Ezért találkozunk ritkán.
