Kiadó: NORDVIS PRODUKTION / Írta: MILÁN PÉTER / 10
Mortiis, vagyis Håvard Ellefsen, az Emperor eredeti basszusgitárosa annak idején, miután kivált a csakhamar a black metal egyik legnagyobb alakjává növő zenekarból, és kiadta az első lemezeit (az 1994-es Født til å Herske albumtól kezdődően) a művészneve alatt, biztosan nem gondolta volna, hogy zenéjéből egy-két évtized múltán önálló stílusirányzat kerekedik, amelyet ma mindenfelé sok fogékony lélek művel, s kiadók szakosodnak rá. Engem már az első Mortiis-lemezek is megérintettek, s mindegy milyen minőségű hangokat használt fel szintetizátoraival a komplett fantasy-világot megteremtő norvég különc, a lényeg az, hogy milyen zeneanyagot tudott kreálni a rendelkezésére álló eszközökkel. Az Ånden som gjorde Opprør és Keiser av en Dimensjon Ukjent albumok annak idején maximálisan „megvettek” maguknak, ezeket ma is szívesen hallgatom, sőt, en bloc szeretem az egész dungeon synth irányzatot. Merthogy erről van szó. Mortiis szintetizátor-alkotta zenei világa beszippantott szinte mindenkit, akihez közel állt a black metal, hiszen egészen hasonló érzéseket közvetített a két zenei világ, még ha a hangszerelés el is tért egymástól. Közös pont a modern társadalomtól való elidegenedés annak feneketlen képmutatása és szellemtelen mivolta okán, s e zenék révén (black metal, dungeon synth) ha képzeletben is, de az érintettek átléphettek egy olyan világba, amely valójában a tündérmesékkel rokon; azokkal az írásokkal, novellákkal, történetekkel, ahol léteznek valódi hősök, értékek, önfeláldozás, tisztaság és így tovább. Lehet, hogy ez így naivan hangzik, de az a puszta tény, hogy léteznek ilyen zenei formák és alkotóik, világosan megmutatja, hogy az emberek normálisabb fele szomjazik azon valóság iránt, ami örök és áttetszően ragyogó, becsületes és őszinte. Ha körvonalazatlanul is, és sokszor ideológiai pótlékokkal megtűzdelve (ördögös dolgok), de erről van szó. Hinni valamiben, belehelyezkedni egy birodalomba, amit nem szennyez be az álnokság és a hamisság. Nos, a Mortiis-féle zenék ezt az illúziót kínálták és kínálják fel a mai napig. Mert illúzióról van szó, ne áltassuk magunkat, hiszen az Aranykort önmagában semmilyen művészeti ág vagy produktum nem fogja nekünk elhozni. Ezen a téren magunknak, magunkban és magunkon kell munkálkodnunk.
Ez a bevezető azon okból kifolyólag is szükséges volt, hogy el lehessen helyezni az underground vonulatok térképén az Örnatorpet nevű egyszemélyes svéd formációt, amely az egyik legjobb a dungeon synth világában. Az úriember nem kevesebb, mint hét albumot adott ki Örnatorpet név alatt, s a Fordomdags (magyarul nagyjából: régi napok) a nyolcadik a sorban. Ugyan nem hallgattam mind a hét korábbi kiadványt, egy részüket igen, s állíthatom, hogy a Fordomdags az eddigi legérettebb alkotása. Zenészünk igazat szól, az új lemez anyaga nem annyira egységes, mint a korábbi tematikusabb művei, azonban a változatosság, ami a kilenc új dalt jellemzi, rendkívül felüdítő és örömteli.
Mindig jó hallani egy-egy új dungeon synth-albumot, s megállapítani, hogy az adott művész miképpen értelmezi a műfajt. Konkrétan a Fordomdags olyan változatosságot mutat, hogy kis túlzással nincs két hasonló hangparkkal rendelkező tétel. Egyes szerzemények a dark ambienttel mutatnak rokonságot, másutt mintha akusztikus pengetéseket is hallanék, északi folkzenéket felidézve. Találunk olyan tételt, amit akár a hegyes fülű norvég stílusalapító is jegyeztehett volna annak idején (Den bleka dagen faller), de az a szép az Örnatorpet albumán, hogy messzire elkalandozik az egyes dalokban, jelezvén, hogy ez a zene kezdettől fogva az övé, amivel szabadon rendelkezik, alkot, teremt. Egyszersmind tapasztaljuk eme elbűvölő szerzemények hallatán, hogy sem ének, sem szöveg nem kell ahhoz, hogy a zene a szív közepébe hatoljon.
Ha megpillantjuk a Luciana Nedelea által készített bájos albumborítót, azonnal el tudjuk képzelni, milyen a zene. Északi, kelta, ír tündérmesékben találkozhatunk olyan mesés lényekkel, sötét erdőkkel, tájakkal, amelyek titokzatos világát sugallja ez a borítóillusztráció. Ez pontosan az a zene, amire az „eszképizmus” kifejezést szokás rásütni, s bár én nem tartom szerencsésnek ezt a szót, mivel az ember nem tud elmenekülni a saját tudati tere elől, hiszen minden jó és rossz ott történik, az efféle zenék alkalmasak lehetnek arra, hogy a „menekülés” ne valami elől való futás legyen, hanem sokal inkább valami felé való elmozdulás, ami több, mint a puszta vegetatív élet kíméletlen kerekének vak és öntudatlan hajszolása.
Csodás album.
