Kiadó: NUCLEAR BLAST / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 9
A finn Oranssi Pazuzu pályafutása a 2007-es megalakulás óta a folyamatos határtágításról szól. A 2009-es Muukalainen puhuu debütalbumtól kezdődően az mozgatja a csapatot, hogy az extrém zenéből, jelesül a black metalból kiindulva kreáljanak egy olyan zenei világot, amely ha kötődik is azokhoz a forrásokhoz, amelyekből éltető nedveit szívja, folyamatos mozgásban legyen, soha ne stagnáljon, mindig kész legyen az új ösvények vágására. Nos, az egy helyben állás, a statikusság, az önismétlés a legkevésbé sem jellemző a finn kvintettre. Sem másokat, sem a régieket, sem az újakat, sem önmagukat nem másolják. Ez sokak számára megterhelő lehet, de nem kell mindenkinek a legreredetibb formációkkal nehezíteni az életét.
Az Oranssi Pazuzu első lemezei a black metal mindinkább „elrugaszkodott” arculatait öltötték magukra, ám a legutolsó lemez, a 2020-as Mestarin kynsi talán őrültebb volt amazoknál is. Természetesen jó értelemben, vagyis a kreativitás korábban el nem ért szintjeit tekintve. Már akkor el lehetett tűnődni azon, az Oranssi Pazuzu mennyire tekinthető black metalnak, de mára félre lehet tenni az efféle gondolatkísérleteket, ugyanis a Muuntautuja című hatodik album esetében a black metal sokszor már csak távoli árnyként tűnik fel. A Metal Archives a „psychedelic black metal” címkét használja a finnek adatlapján, amiben pár lemezzel ezelőttig volt is igazság, azonban a Muuntautuja anyagára már ez a kiszélesített mezsgyét sejtető titulus is szűk lenne. Az ember nehezen tud megszabadulni a kategorizálás rutinjától, ami egyrészt korlát, másrészt viszont, ha már írunk a lemezekről, ad némi támpontot az adott produktum kapcsán. A Muuntautuja anyagát tekintve nem könnyű bármilyen fogódzóval, vonatkoztatási ponttal szolgálni, ugyanis a zenekar most sem tisztel sem stílust, sem határvonalat. Nem mintha ne lenne tapasztalható az anyagban az egységesség jelenléte, azonban amit konkrétan előadnak, az nem egykönnyen verbalizálható. Bármely zenei dobozt említek, az olvasó azonnal társítja valamivel, amit ismer, s ez teljesen félreviheti. Az Oranssi Pazuzu esetében csak a meghallgatás segíthet, minden más csak eltérítő jellegű lehet.
A Muuntautuja anyaga experimentális rock/metal(?), amiben benne van a black metal, a pszichedelikus zene, a progresszív rock egyes árnyalatfoltjai, az indusztriális hatások, s a produkció olyan, mintha az anyagot vasreszelékben, rozsdás szögekben, csapágygolyókban, félig eloxidálódott ácskapcsok kusza törmelékeiben fürösztötték volna meg. E vasszőnyegbe csavart zenét néha egészen odáig elmenően maratják szét valamilyen savas közegben, amíg azt nem hisszük, hogy egy harsh industrial lemezt hallgatunk. Másutt pszichedelikus vasfüggönyök lebbennek körülöttünk kísértetiesen, (Ikikäärme), s közös pont, hogy a hangszerek mintha egyetlen centrum felé közelítve érnék el, hogy gitár-basszus-effektek-zajos ének-dob egyazon vasból készült virág opálos szirmaiként tündököljenek a lidércfényben.
A noise-gitárriffek vs basszusgitár-földrengések körül jól megszerkesztett, másutt spontánnak tűnően strukturált hangulati billentyűtémák, horrorfilmzeneszerű effektek keringenek, s teszik még bizonytalanabbá, egyben izgalmasabbá az Oranssi Pazuzu teljességgel behatárolhatatlan zeneművét.
A 2000-es évek harmadik évtizedének egyik áramlataként a súlyos gitárzenét művelő csapatok egy része folytonos kísérletezést folytat, számos zenekar esetében még csak újradefiniálásról sem beszélhetünk, hiszen sokszor nincs is mit újradefiniálni. Úgy is fel lehet fogni az igazán komoly alkotók egy-egy soron következő albumát, hogy azok a nulláról születtek az alapok kiásásával, mintegy ex nihilo teremtettek. Az új Oranssi Pazuzu ilyen kivételes teljesítmény.
