Kiadó: ARISING EMPIRE / Írta: CSELŐTEI LÁSZLÓ / Értékelés: 9
A banda korábbi, Neon Highway című dalát még a Petőfi Rock Hammerworld korszakban dobta fel a Spotify. Olyan dinamikával szólalt meg, olyan töményen tört elő a hangszórókból és annyira egyben volt a dal, hogy egyből felkaptam a fejem. Tiszta Amerika! – gondoltam. Elképzeltem a jóvágású, tetovált, Z generációs rocksztárokat és nagyon vártam, hogy további nótákat találjak. De aztán rámentem a Youtube-ra és megnéztem a klipet! Jézus Úristen!!! Kik ezek a fura külsejű bohócok, akik erőltetetten vicceskedő sztorit fabrikálnak egy ilyen dal megjelenítésére?! Ezek biztosan nem a tengerentúlról jöttek. És igen, kiderült, ezek a srácok Finnországban muzsikálnak. Ráadásul nem nyeretlen kétévesek, 2008-óta tolják ezt a fura, de élvezetes zenét! Nagy csalódás volt nekem a finn eredet, mert amit hallottam, teljesen magával ragadott. Pont annyira volt kemény, ugyanakkor popos, modern, de egyben sok retro elemet is felvonultató, amennyire az nagyon jól esett a fülemnek. De végül is nem származási hely szerint jó egy banda, bárhonnan is jöttek, tudnak valamit, ami nekem kell!
Oké, megfogadtam, hogy nem befolyásol majd a banda fazonja sem, a zenére koncentrálok, ha megjön az új album. És abban – szerintem – nincs hiba. A fiúk finom egyensúlyt találtak a modern, durva, üvöltözős metalcore és a szinte már a pop határait súroló – sőt, néha azt meg is haladó – dallamos, a ‘80-as évek billentyűsoundjait újrahasznosító, diszkó- és némi progresszív rock hatást is felmutató elemek között. A Reunion című dal iskolapéldája mindennek. Ritmikailag és hangszerelésileg is nagyon változatos, amit csinálnak. Egy percig sem lehet unatkozni, a zene magával sodor, rendkívül szórakoztató hallgatni.
Pintér Miki barátom azt mondta, ilyen szövegekkel nem szabadna dalokat írni. Én viszont azt mondom, szerencsére nem vagyok az a szövegkönyv olvasós fajta, amúgy is hozzá vagyok szokva a 400 szavas “rockszótárhoz”, a “bébi-bébizéshez”, ha egyáltalán eljut az agyamig, mit is énekelnek a riffek felett. Mert legtöbbször úgy sem érteni egy szót sem abból, amit az énekesek (legyenek akár amerikaiak) a mikrofonba ordítanak. Ha jó az énekes hangja, normális az angol kiejtése, akkor én már elégedett vagyok. Szóval engem hidegen hagy, ha hülyeségeket hordanak össze a nótákban, engem a zene összességében foglalkoztat. Amúgy is, 90%-ban autóban, háttérzeneként hallgatok metalt, nem nagyon van időm odafigyelni és elmélyülni a rockköltészet csodáiban. Persze, ha mindez magyarul megy, akkor nyilván zavar a kő egyszerű fogalmazás, mondanivaló nélküli “szövegelés”.
Nos, akárhogy is, nekem ez az album nagyon bejött, bármikor elő tudom venni, meg tudom hallgatni. A fiúk még a Michael Jackson-féle Beat It-ből is olyan húzós, virtuóz metalnótát faragtak, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam!
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.