A Nirvana második albuma, a Nevermind 29 évvel ezelőtt, 1991. szeptember 24-én jelent meg az amerikai piacon. Az addig főiskolás vagy alternatív rocknak nevezett muzsika a Nevermind hihetetlen áttörésének köszönhetően évekre befészkelte magát a mainstream zenei világba, és szinte maradéktalanul tüntette el vagy kényszerítette a föld alá a korábbi évek sikeres rockbandáit.

A Nevermind album 2010 februárjában, lapunk 221-es számunkban szerepelt a Klasszikus! rovatban, és a jubileum kapcsán most a teljes cikket elolvashatod!

NIRVANA – Nevermind

01. Smells Like Teen Spirit
02. In Bloom
03. Come As You Are
04. Breed
05. Lithium
06. Polly
07. Territorial Pissings
08. Drain You
09. Lounge Act
10. Stay Away
11. On a Plain
12. Something in the Way
13. Endless, Nameless (rejtett track)


ZENÉSZEK:
Kurt Cobain énekes/gitáros
Chris Novoselic basszer
Dave Grohl dobos


MEGJELENÉS DÁTUMA:
1991. szeptember 24.

KIADÓ:
Geffen Records

FELVÉTEL HELYE:
Sound City – Van Nuys Devonshire, North Hollywood, Cal.
(Polly: Smart Studios, Madison, Wisconsin, ’90 április)

PRODUCER:
Butch Vig

NIRVANA – Smells Like Teen Spirit (A klip)

A Nevermind ugyan már a második Nirvana album volt, de az első, amit egy multikiadó, a Geffen gondozott. Azt azonban senki sem várta az anyagtól, hogy irgalmatlan kasszacsörgést produkál majd a boltokban, inkább csak abban reménykedhetett a csapat és a kiadó is, hogy idővel a Nirvana olyasmi kult csapattá válhat, mint mondjuk a Sonic Youth. Persze némiképp suttyóbb kiadásban… Ha meg ez sem jönne be, a bandára elköltött nem túl sok pénzzel a Geffen még mindig könnyítheti az adóalapját…

Ám az élet valami egészen furát produkált, ugyanis az album szépen elkezdett kúszni felfelé a listákon, és úgy négy hónappal a megjelenése után úgy pofozta le Jacko visszatérő Dangerous albumát a No.1. trónról, hogy öröm volt nézni. Soha korábban nem aratott még ilyen sikert egy külvárosi turkálóból öltözködő, punkos, zajos rockbrigád.


„Nehéz már utólag megmondani, hogy milyen elképzelésekkel kezdtünk muzsikálni – magyarázta utólag a nyurga basszer, a horvát bevándorlók harmadik gyermekeként 1965-ben, Kaliforniában napvilágot látott Krist Novoselicm. – Eleinte szimplán csak zenélni akartunk Kurttel, zajongani, zúzni. Ilyesfajta zenével előttünk egyetlen banda sem szerzett komoly népszerűséget, úgyhogy ez meg sem fordult a fejünkben. Egy idő után azonban éreztem, hogy nem vagyunk kutyaütők, távolról sem. Ugyan­akkor egy csomó jó banda zajongott az egyetemi klubokban, látszólag számottevő visszhang nélkül. A felszín alatt valami elkezdett forrni…”


Ahogy az már sok amerikai bandával megtörtént korábban is, először Európában, kiváltképpen az Egyesült Királyságban figyeltek fel a Seattle klubjain kívül tök ismeretlen trióra. A Nirvana első angliai koncertjére 1989. október 27-én került sor Londonban, a Keleti és Afrikai Tanulmányok Isko­lájában, ahol a szintén a Sub Pop kia­dónál dolgozó Tad zenekarral együtt léptek fel. A bulit nyitó Nirvana mérsékelt sikert aratott, de arra még évekkel később is emlékezett minden szemtanú, hogy a frontember Kurt Cobain közvetlenül a koncert után a poroltóval kezdett akciózni…


„Jól nyomták a srácok – mesélte utóbb a Sub Pop bandák londoni promotere, Tony Dobson. – Krist egy mókás fickó volt, de a jóval csendesebb Kurt is képes volt megnevettetni az embert. Kurt amolyan szimpla srácnak tűnt, aki megissza sörét, elszívja a jointját, aztán elmegy aludni. Nem volt egy különösebben barátkozós forma, de nem volt vele gond.”


Néhány brit buli után a trió a kontinens felé vette az irányt egy kisbuszban, amit megosztottak a négytagú Taddel, valamint egy turnémenedzserrel és egy hangmérnökkel. Az elkövetkező hat hét során szinte minden este felléptek. (1989. november 21-én például a Petőfi Csarnokban játszottak, Linz és Bécs közé tehát beiktattak egy magyar koncertet is, amit a hírek szerint úgy 200-an láttak, a gázsi pedig 10 ezer Ft volt – a szerk.) Az európai körút záró akkordját egy újabb londoni buli jelentette december 3-án, de itt már a Mudhoney előbandájaként szerepeltek a Taddel együtt. A Nirvana nyitott. És tarolt…


„Hiába voltak elsők aznap, ez a bulijuk tette őket ismertté Londonban, illetve Angliában. A közönséget lenyűgözték, valósággal megbabonázták. A következő héten megjelent zenei lapokban mindenhol azt szerepelt, hogy a Mudhoneyt és a Tadet nyugodtan el lehet felejteni, mert a Nirvana jelenti a jövőt. Benne volt a levegőben, hogy ezekkel a srácokkal történni fog valami. Érez­ni lehetett a feszültséget körülöttük. Akkoriban a Mudhoney-nak már elég jó neve volt ezekben a körökben, de a Nirvana lemosta őket.”

A Seattle-ben székelő Sub Pop kiadó társtulaja, Jonathon Poneman elsőként a producer Jack Endino-tól hallott Kurtékről, akik a Mel­vins­es Dale Crover segítségével (és dobolásával) vették fel első dalaikat még 1987-ben. Ponemannek annyira bejött ez a kezdetleges felvétel, hogy azonnal találkozni akart Kurttel, majd egy éven belül le is szerződtette őket. Így jelent meg 1989-ben a Bleach debüt, és ezt az anyagot turnéztatva jött át a Nirvana Európába.

Közben a fellelkesült Poneman, aki ekkor már azt mondogatta mindenkinek, hogy „ez a banda nagyobb lesz még a Beatlesnél is”, rábeszélt egy fiatal wisconsini hangmérnököt, egy bizonyos Butch Vig-et, hogy rögzítsen a csapattal hat nap alatt 10 dalt. Kurték három napnyi autókázás után érkeztek meg Seattle-ből a Wisconsin állambeli Madisonba, büdösen, éhesen és hullafáradtan. Miután Butch meghívta kajálni a csóró srácokat, nekiálltak a stúdiózásnak, és olyan dalok kerültek ekkor rögzítésre, mint az In Bloom, a Lithium, vagy a Pollynak a Never­mindra felkerült verziója.

NIRVANA – Breed (1991, Paramount Theatre)

„Nagyon beleszerettem a dalaikba, de nem volt könnyű a meló – mesélte Vig. – Kurt valami eszelősen súlyos hangzásra vágyott, és nem győztem elterelni őt a keverőpult környékéről. Állandóan le akarta húzni a magasakat. De ezt is olyan mókásan csinálta, majd egyik pillanatról a másikra beült egy sarokba, és még a neki szegezett kérdésekre sem felelt. Krist szabadkozott is, hogy nem kell vele törődni, néha bizony ilyen…”


A hat nap persze nem bizonyult elegendőnek, így Butch azt javasolta a kiadónak, hogy pár hét múlva jöjjön vissza a csapat, hogy rendben befejezhessék a felvételeket. De ez már nem következett be, mert a Nirvana átszerződött a Geffenhez tartozó DGC labelhez.


„A Sub Pop-nál mindig zűrök voltak – magyarázta ezt a húzást Krist. – Folya­matosan azt lehetett hallani, persze fű alatt, hogy eladják az egészet a Colum­biá­nak, vagy valami másik multinak, mi meg azt mondtuk, hogy akkor ne bénáz­zunk, szerződjünk direktben valami nagy céggel. A wisconsini felvételeket amolyan demókként mutogattuk meg a cégeknek, akik elvittek minket kajálni, majd a Sonic Youth-ék javaslatára a Geffennel állapodtunk meg. Az ő példájuk is ott lebegett előttünk, meg persze a Soundgar­dené is, akik az A&M-hez szerződtek. Chris Cornellék valami 170 ezer dolláros előleget is felmartak, ami hihetetlen nagy összegnek tűnt nekünk, de legalább be tudtuk lőni, hogy mi mit is akarunk. Ha jól rémlik, úgy 225 ezret kasszíroztunk…”


Hazafelé még beugrottak San Fran­cisco-ba, hogy meglátogassák a Mel­vinséket, és mivel a környéken játszott a Washington DC-beli Scream zenekar, hát lementek a bulira. A bandában egy kivételesen jó dobos ütött, egy bizonyos Dave Grohl, akire mindketten felkapták a fejüket. Pár nappal később a Scream feloszlott, a Nirvana pedig örömmel vette át a dobosukat. Így már nekiláthattak a Nevermind felvételeinek…
A stúdiózás 1991 tavaszán indult, és ugyan a Geffen nevesebb producereket erőltetett – Scott Litt (REM), Ed Stasium (The Ramones) -, Kurték ragaszkodtak Butch Vighez, aki időközben egy komolyabb produkcióval is előállt, a The Smashing Pumpkins Gish albumával. A stúdiózásra 65 ezer dollárt írt ki a kiadó, ami a Van Nuys-beli (Los Angeles) Sound City stúdióban 16 napra volt elegendő.

A stúdió apartmanjában lakó féktelen muzsikusok rendesen lezúzták a szobáikat, sőt, Krist Novoselicet egy Butthole Surfers koncert után még el is kapták a zsaruk, mert tökrészegen autókázott. A langaléta basszer egy éjszakát a rács mögött töltött, a többiek meg lógó orral gyalogolhattak haza…
Három napon át folytak a tényleges felvétel előkészületei, és ez a három nap Kurt idegeire ment, viszont Butch Vig ekkor hallotta először az egyik új dalt, amely a Smells Like Teen Spirit címet viselte. Menten le is hidalt tőle. A csapat mellesleg nagyon feszesen játszott, és ugyan brutál hangerővel szólalt meg a gitár és a basszusgitár is, Grohl erőteljes dobolása új dimenziókat nyitott a trió hangzása előtt.
A Smells Like… végső verzióját az elsők közt mutatták meg egy Tucson-beli csapatnak, a The Sidewinders-nek, akik a szomszédos stúdióban dolgoztak, és nekik is annyira bejött, hogy újra meg újra hallani akarták.

Maga a stúdiózás aránylag simán ment. Hacsak valaki nem kelt ballábbal, egy lendülettel akár három nótát is rögzíteni tudtak, majd jöhetett az ének. Kurt rendszerint kétszer-háromszor énekelt fel egy-egy dalt, többet nem is bírt a hangja. A stúdiómunka során sem kímélte a hangszálait. A Something In The Way csellótémáinak felvételeihez a csapat egy barátja érkezett, Kirk Canning, aki saját bevallása szerint sem csellózott már vagy hat éve, de ez nem nagyon érdekelte Novoselicéket.
Ezt a nemtörődöm hozzáállást sokszor elfogadta Butch Vig, azonban a gitártémák duplázása terén nem volt hajlandó engedni. Ugyan Kurt szimplán átverésnek tartotta ezt, Butch kötötte az ebet a karóhoz, mert tudta, hogy ez elengedhetetlen a kellően vastag hangzás eléréséhez. Amikor az érvelése során valahogy eljutott oda, hogy még a Beatles is így dolgozott a stúdióban, Kurt beadta a derekát.

NIRVANA- Nevermind (a teljes album)

„Hosszú éveken át egyáltalán nem hallgattam a Nevermind albumot, de aztán egy válogatás összeállításához elő kellett vegyem – magyarázta Novoselic -, és akkor döbbentem rá, hogy a hangzása mennyire jó, mennyire friss. Egyszerűen nem ártott meg neki az eltelt sok-sok év. Tudom, hogy akkoriban is elégedett voltam a végeredménnyel, de azt sosem hittem volna, hogy ennyi idővel később is ilyen jól megállja majd a helyét.”


„Tudom, hogy utóbb Kurt szerette leszarozni a lemezt, de az szerintem inkább a hatalmas sikerének szólt – tette hozzá Butch Vig. – Akkoriban ő is elégedett volt vele, és szerintem ma is hallani a lemezen, hogy örömmel, boldogan játszották fel. Tiszta szívemből mondom, hogy a csapat akkoriban pontosan ilyen lemezt akart. És meg is csinálták.”


A mainstream hangzású, ám tartalmában, hozzáállásában mégis alternatív album 1991. szeptember 24-én jelent meg az USA-ban, de nem lett belőle azonnali siker. Noha a Geffennél is sokan úgy gondolták, hogy ez a részben popos, részben punkos, részben pedig rockos album óriási sikert is arathat, eredetileg még 50 ezer példányt sem nyomtattak belőle az amerikai piacra. Ha netán beindul a lemez, jöhet egy újabb széria… A Nirvana-típusú alter bandák esetében ilyen példányszámokban gondolkodtak. Nem volt ember, aki megjósolta volna, hogy a lemez végül 10 millió példány felett fogy majd el, és ez csak az amerikai adat, mert világszerte ma már 26 millió felett jár.


„Szerettük volna, ha minél több emberhez eljut a lemezünk, ha felkapják rá a fejüket – mesélte Novoselic -, de nem lehettek komoly elvárásaink. Ami történt, arra egyszerűen nem voltunk felkészülve, és ez különösen igaz Kurtre. Roppant cinikus tudott lenni, és szeretett félrevonulni. Könnyen átlátott az embereken, és egyből érezte, ha valaki nem őszintén közelít. Ahogy egyre sikeresebb lett a lemez, egyre többen igyekeztek a közelünkbe férkőzni. Kurt ezt különösen gyomorforgatónak érezte.”


„Épp turnén voltunk, amikor a Never­mind megjelent – emlékezett vissza 1991 szeptemberére a Mudhoney-ból Mark Arm. – Többnyire azokban a klubokban léptünk fel, ahová pár héttel később a Nirvanát is várták. Minden tele volt a posztereikkel, és mindenütt a Smells Like… szólt, így aztán lehetett sejteni, hogy ebből komoly áttörés lesz. A lemezről ma is azt gondolom, amit akkor: túlcsiszolták a stúdióban. Én a rock’n’rollt ennél nyersebb formájában fogyasztom, de az tagadhatatlan, hogy akkor és ott nagyon elkapták a fonalat.”

A lemez nyitódalához, a nagy slágerhez persze klip is készült. A videót Sam Bayer rendezte, akit Kurt csak „kis Napóleonnak” nevezett. A Novoselic által gimnáziumi anarchiaként leírt klipben Bad Brains pólós arcok és tetovált pompomlányok tomboltak a tornaterem macsó környezetében hatalmas zúzdát rendező Nirvana mellett, és a zene erejét megsokszorozta a látvány.
Eredetileg Kurt akarta rendezni a klipet, és ennek érde­ké­ben még vázlatokat is rajzolt az elképzelt látványhoz, ám az elképzelését nem tudta valóra váltani, így végül részeg őrjöngésbe fogott. Ezt örökítette meg a kamera is. Ez nem színház volt, hanem maga a valóság.


„Vicces belegondolni, de én tényleg azt hittem, hogy a lemezről a Bloom vagy a Lithium lehet esélyes a sikerre, a Smells Like… számomra csak egy normál nóta volt a sorban – mondja Dave Grohl, aki a Foo Fighters frontembereként a Nirva­na után is hihetetlenül népszerű maradt. – Hamar kiderült, hogy mekkorát tévedtem! (nevet) Nem voltak világmegváltó elképzeléseink, nem is lehettek volna. Legjobb esetben is csak abban reménykedhettünk, hogy az MTV rábólint a klipre, és beteszi a 120 Minutes című alter műsorba, ami talán megdobja egy kicsit a turnénk látogatottságát. Arra, hogy a dalból igazi sláger lesz, senki sem gondolt, hiszen abban az időben a magunkfajta bandáknak nem is lehettek slágereik.”


A Smells Like-ból mégis sláger lett, ugyanis az MTV ráharapott a klipre, és a szart is kijátszotta belőle. Eleinte Kurték is röhögve nézték magukat a tévében, de leginkább csak annak örültek, hogy a bulikra egyre többen kezdtek járni. A folyamat leállíthatatlan volt, a nóta lavinaként görgött előre. Érdekes módon a közönség kapcsolt előbb, de aztán a kiadó is ráerősített, és a sajtó propagandagépezete is beindult.
A Nevermind két héttel a megjelenése után debütált a Billboard listán, de csak a szerény 144. helyen, majd hétről-hétre kúszott egyre feljebb, és november második hetére már bejutott a Top 30 album közé. De ott sem lassult a tempója, pedig az igazi rockrádiók nem nagyon játszották a banda dalait.

A klip hiába ment rogyásig az MTV-n, a rádiós szerkesztők úgy gondolták, hogy sem a nóta, sem maga a banda nem való a rádióba.
Közben a Nirvana átrepült Angliába is, ahol a legendás Top Of The Pops sláger­műsorban kellett playbackel­niük. Egyedül az ének ment élőben, de azt is elhülyéskedte Kurt, Grohlék pedig csak bohóckodtak mögötte. Volt azonban élő promóciós fellépésük is, a Channel 4 késő éjszakai The Word műsorában, ahol Cobain élő adásban tudatta a nézőkkel, hogy Court­ney Love a világ legkirályabb b…ása. Ezzel sikerült is címlapra kerülniük másnap…

De odahaza is sikerült botrányt okoznia, amikor ’92 januárjában a Satur­day Night Live nevű népszerű show felvételén rommá hernyózva jelent meg. Annyire be volt lőve, hogy még a szemét is alig bírta nyitva tartani…
A nagy sláger mellett a stáblista felvonultatása alatt még a Territorial Pissings dalt is előadták, amelynek végén Novoselic és Cobain nyelves csókot váltott. A műsor ismétléséből ez a jelenet már valahogy eltűnt…
Ezen a héten hatalmas fegyvertényt hajtottak végre, a Billboard lista élére kerültek a Nevermind albummal, maguk mögé utasítva Michael Jacksont. A botrányos jelenetekkel tarkított, teltházas klubturnét követően egy olyan amerikai turnén vettek részt, ahol a Red Hot Chili Peppers és a Pearl Jam közé ékelve játszottak, immáron 20 ezres arénákban. A Nirvana nem változott semmit, a környezetük azonban igen. Nem is kicsit.


„Egy nap még totál ismeretlen banda voltunk, akiket valahogy felkarolt egy multi, másnap pedig már mindenki azzal jött oda hozzánk, hogy mi vagyunk a világ legjobb zenekara – ecsetelte Novoselic a hirtelen változásokat. – Hogy a francba lehet erre normálisan reagálni?”


Tudjuk a választ: sehogy.
És többek között ez okozta a későbbi tragédiát.

Eredetileg a HammerWorld magazin Klasszikus! rovatában jelent meg 2010 februárjában.