Kiadó: Iron Backstage / Írta: Kánya Ferenc / 8
Néha van az úgy, hogy szembejön egy-egy olyan előadó vagy album, ami nem metal, de még csak nem is rock. Annak, hogy ilyen kiadványokról cikk jelenik meg az ország még mindig leghangosabb rock/metal magazinjában, két oka lehet: az egyik, hogy valamilyen formában releváns, a másik pedig, hogy ugyan nem releváns, viszont van olyan súlya, hogy ne lehessen csak úgy félretenni. Egyszer, vagy tíz évvel ezelőtt, emlékszem, egy olvasó még egy igen személyes(kedő) hangvételű üzetben is kifejezte nemtetszését, amiért egy synthwave-es, elektronikus hangzásvilágú formáció albumáról írtam a kedvenc magazinjában. Pedig az a csapat – a finn Nightsatan volt – olyan muzsikát alkotott, amiben ha a szintiket gitárokra cserélnénk, kábé egy instru Candlemass jönne ki némi Judas Priest hatással, cirka a ’80-as évek közepéről-végéről. Ilyeneket meg hallgatunk, nem?
Ez a Neurostrike is azzal fogott meg, hogy helyenként olyan metalosak, mint a Sabaton, de általában olyan párhuzamok jutottak eszembe a dalokat hallgatva, mint a Rammstein, Rob Zombie, a Pain vagy a Deathstars. Ilyeneket is hallgatunk, nem? A fülbemászó dallamosságot meg a világos, vidám témákat mondjuk nagyobb ívben kerülik, mint vámpír a kihegyezett végű, fokhagymával bedörzsölt ezüst feszületet napfényben, szóval erősen ragaszkodnak a saját szabványaikhoz.
A Neurostrike egy Los Angeles-i underground formáció, a Neon Uprising a debütáló albumuk. A muzsikájuk leginkább a sötét és a súlyos jelzőkkel illethető nyers synthwave különös, libabőrös atmoszférával. Egyszerre nosztalgikus és futurisztikus muzsika. Hideg zene meleg hangokkal. Nem instrumentális, de soundtrack hangulatokat idéző darabok követik egymást – a Blade Runner 2049 vagy a Cyberpunk 2077 játék sötét, villogó neonfényes, esőáztatta nagyvárosi utcáinak képe szinte végig ott lebeg a parietális lebenyen.
Hozzá kell tenni azonban, hogy nem ez a titokzatos (talán egyszemélyes) formáció találta fel ezt a kereket. Ennek a misztikus, sötét villanyzenének az ősatyjai alapvetően filmzenék szerzői, napjainkban meg többek között olyan művészek, mint Frack Hueso (Carpenter Brut), James Kent (Pertubator) vagy Garrett Hayes (LazerHawk) a nagy nevek ebben a darksynth – cyberpunk – outrun electro műfajban. Ők legalább egy tucat esztendeje nyomják ezt a dolgot, ennyire masszív masszába azonban egyikük sem gyúrta össze a műfaj velejét. Pedig a Carpenter Brut igazán közel járt hozzá.
Ha te az a metalos vagy, aki sugárban rókázik a szintitől az olyan fémzenékben, mint az Amaranthe vagy a Beast In Black – úgysem olvastál idáig. Ha viszont nem, akkor nagy levegő és tegyél egy próbát! Nem mondom el senkinek!
