Kiadó: Napalm Records / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 7
Adott egy csávó, akit nagyon kellene szeretni, mert mindenki imádja, de hozzám valahogy sosem tudott utat találni. Igen, kitalálod, Myles Kennedy az. Az Alter Bridge nekem mindig nagyon kevés volt a Creed után, Slash mellett baromira idegesít a csávó, a korai dolgait nem hallgattam meg, a szólólemezei pedig legfeljebb aranyosak voltak számomra, nem figyelemre méltóak. Ezzel a felütéssel mentem neki a The Art Of Letting Go-nak.
Az akusztikus megközelítésű Year Of The Tiger egy kimondottan gyenge lemez volt szerintem és ott volt is egy olyan érzésem, hogy a poszt-Creed dolgok, vagyis a zenekarhoz valamilyen módon köthető előadók kezdenek kifulladni. (Egyedül Scott nem, aki egy zseni lemezzel jelentkezett idén.) Myles szólólemeze gyenge volt, az Alter Bridge utolsó 3-4 lemeze dögunalom lett, Tremonti is próbálkozott már mindennel, de nem akart sikerülni neki (khm, Sinatra, khm.). Aztán Myles kettes szólója, a The Ideas Of March már egy fokkal jobb összképet mutatott, de nem volt az igazi még mindig. Ehhez képest az „Elengedés művészete” egy meglepően jó formában lévő, új erőre kapott Kennedyt mutat.
A Michael Baskette producerkedése mellett készült album természetesen hibátlanul szól, ami nem csoda, hiszen az úriember nem csak az előző két Kennedy-lemezen bábáskodott, hanem együtt dolgozik hősünkkel 2010 óta ilyen-olyan anyagokon. (Plusz emellett neki köszönhetjük a zseniális utolsó Ratt-lemezt is, meg egy csomó jó albumot.) Ennek ellenére első hallásra csak átrobogott rajtam a cucc, mindössze egy-egy tétel volt, amire fel tudtam kapni a fejem valamiért. Myles hangszíne továbbra sem annyira a fülemnek kedves, bár az évek alatt egész jól megbarátkoztam vele, a Slash-lemezeken hallható affektálva túléneklés itt szerencsére nincs jelen, a zene is másabb, modernebb, de nem mai, hanem olyan jólesően „milleniál” rock, itt-ott posztgrunge ízekkel. 10 dal, bő 46 percben, igazából semmi extra, vagy világmegváltás nincsen, de biztos vagyok benne, hogy nem is ez volt a cél. Összességében ez kicsit alapjáratos, de a közepesnél jobb album lett, amin négy kiválól dal (Behind The Veil, Saving Face, Dead To Rights, Hot He Story Ends) is helyett kapott. A maradék hat kapcsán sincsenek komoly bajaim, leszámítva, amikor egy-egy tétel olyan, mint a Miss You When You’re Gone, dögunalmas. Myles megpróbálja megmenteni, de elég lehetetlen ez a küldetés.
A The Art Of Letting Go nem rossz lemez, még ha kicsit úgy is tűnhet az írásomból, de sajnos nekem még az üdvösséghez kevés. Viszont a pontszám kapcsán bajban vagyok mégis. Egyfelől szinte biztos vagyok benne, hogy elő-elő fogom még venni ezt a korongot, másfelől meg tudom, hogy a felmerült panelesség tényleg jelen van, nem csak én látom bele. Talán nem ettől fogják Myles Kennedyt szólóművészként a legkomolyabban venni, de az fix, hogy emberünk most került ehhez a legközelebb. Ez pedig ahhoz már bőven elég nekem, hogy november 10-én megnézzem szólóbandájával az Akvárium színpadán!
