Myles Kennedy, az Alter Bridge és Slash együttesének lenyűgöző frontembere, novemberben először lép fel Budapesten szólóprojektjével. A várva várt koncert előtt lehetőségünk volt vele beszélgetni frissen megjelent lemezéről, a The Art of Letting Go-ról. Myles elárulta, hogy milyen személyes élmények inspirálták az új albumát, Slash és Mark Tremonti hogyan játszott szerepet a zenei fejlődésében és abba is bepillantást engedett, hogy mire számíthatnak a rajongók a közelgő turnéján.

(Szöveg: Kiss Daniella · Fotó: Chuck Brueckmann)

Az új szólóalbumod, amely a The Art Of Letting Go címet viseli, október 11-én jelent meg. Mi inspirálta ezt a címet és mit jelent számodra az elengedés az album kontextusában?

„A The Art of Letting Go azt tükrözi, ahol most az életemben tartok. Próbálom megtanulni, hogyan engedjem el a dolgokat. Rájöttem, hogy volt egy időszak, amikor azon töprengtem, »Miért reagálok így?« vagy »Mi a gond itt?«, ekkor kezdtem el fejlődni és dolgozni azon, hogy jobb emberré váljak. Rengeteget olvastam, előadásokat és hangoskönyveket hallgattam és gyakoroltam az elengedés koncepcióját. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy kevésbé legyek reaktív és megtanuljak az árral sodródni. Körülbelül hat éve foglalkozom ezzel és imádom. Nagyon sokat segített a fejlődésemben.”

A zenéd gyakran érint olyan témákat, mint a kitartás és a remény. Voltak olyan konkrét személyes tapasztalatok vagy pillanatok az életedben, amelyek meghatározták az új album dalszövegeinek üzenetét?

„A szövegek üzenetét nem igazán konkrét pillanatok határozták meg, hanem inkább érzelmek és érzések összessége, amelyek felgyülemlettek bennem. Nem mondanám, hogy volt egy konkrét katalizátor, inkább az történt, hogy emlékeztettem magam bizonyos leckékre. Bár volt egy film, a Speak No Evil, amely inspirálta a How the Story Ends dal szövegét, amely az album utolsó száma. Ez egy sötét, dán horrorfilm, de van benne egy nagyszerű üzenet, amit hallanom kellett arról, hogyan használhatnak ki, ha túl udvarias vagy és túlságosan is mások kedvében akarsz járni, mint ahogyan én is. A film remekül mutatja be, hogyan fajulhatnak el a dolgok, ha nem szabunk határokat. Ez határozottan inspirálta az egyik dalszöveget.”

.
Az új szólóalbumod hangzásvilága jelentősen eltér az előző kettőtől. Hogyan döntöd el, hogy műfajilag milyen irányba indulsz el egy új lemez írásakor? Tudatosan törekszel arra, hogy új hangzásokat és ötleteket fedezz fel, vagy ez természetes módon történik?

„Ez attól függ, hogy zeneileg éppen hol vagyok, mit hallgatok és mit szeretnék felfedezni. Sokszor ezt azok a hangszerek határozzák meg, amiken éppen játszom. A Year of the Tiger album idején egy akusztikus fázison mentem keresztül, és találtam pár régi akusztikus gitárt, amiken folyamatosan dalokat írtam. Aztán mostanra elkészült a saját tervezésű gitárom a PRS-szel és amint befejeztük, csak riffeket akartam írni vele, így arra gondoltam: »Legyen a következő szólólemez egy rock ’n’ roll album.« Bár valószínűleg inkább énekesként ismernek, gitárosként kezdtem, így egy riffalapú, igazi rock ’n’ roll album készítése gitárszólókkal nagyon izgalmas volt számomra.”

Amikor egy új lemezen dolgozol, mint a The Art of Letting Go, mennyire gondolsz arra, hogy a dalok hogyan működnek majd élőben?

„Az első lemeznél nem is voltam biztos abban, hogy turnézni fogok vele, így szabadon kihasználhattam a stúdió adta lehetőségeket és kísérletezhettem különféle hangszereken – bendzsón, mandolinon, lap steelen. Végül turnéztunk azzal az albummal és rájöttem, hogy jobban figyelembe kell vennem, hogyan működnek majd a dalok élőben, különösen, mivel csak hárman vagyunk a színpadon. Az Ides of March turné alatt tudatosult bennem, hogy egy rockalbum készítése jó ötlet lenne, mivel az elektromos gitár használata és az erősítők feltekerése segítene kitölteni a színpadon lévő teret. Így amikor a The Art of Letting Go riffjeit írtam, folyamatosan szem előtt tartottam, hogyan fognak élőben működni. Ez az első két lemez tanulsága volt, mert azoknak a számoknak a hangszerelését teljesen meg kellett változtatnom az élő fellépésekhez. Ha megnézel egy koncertet, ahol a Year of the Tiger dalait játszom, azok nagyon eltérhetnek attól, ahogyan eredetileg felvettük őket, egyszerűen a szükségből fakadóan.”

„Amikor az univerzum egy ilyen jó riffet az öledbe pottyant, szeretnéd, hogy a többi rész is méltó legyen hozzá.”

Van olyan dal az új albumon, amelynek a megírása vagy a felvétele a stúdióban kihívást jelentett számodra?

„Igen, volt néhány. Az első kislemez, a Say What You Will, különösen nehéz volt. Nagyon tetszett a bevezető riff és amikor előálltam vele tudtam, hogy fontos pillanat volt. Amikor az univerzum egy ilyen jó riffet az öledbe pottyant, szeretnéd, hogy a többi rész is méltó legyen hozzá. Ezt a dalt négy-öt hónapon keresztül próbáltam összehozni, újra és újra átírtam, míg végül meg nem találtam a megfelelő változatot. A címadó dal, a The Art of Letting Go, is meglepően nagy kihívást jelentett – folyamatosan változtattam a refrénen. Amikor egyedül írok, mint ahogy a szólóalbumaimnál szoktam, néha elég nehéz tud lenni az, hogy nincs egy társ, akivel megoszthatom az ötleteimet, mint Markkal, amikor együtt írunk. Slash esetében pedig ő ad egy zenei alapot és nekem csak a dallamot és a szöveget kell hozzátennem, tehát az egy teljesen más folyamat. Amikor teljesen magadra vagy hagyva, az bizony kihívás tud lenni.”

Mint azt sokan tudják, az Alter Bridge és a Slash ft. Myles Kennedy and the Conspirators tagja is vagy. Hogyan befolyásolta a zenéhez való megközelítésedet a Slashsel és Mark Tremontival való közös munka? Tanultál tőlük valamilyen konkrét technikát, amit beépítettél a szólómunkádba?

„Mindkettőjüktől egy erős munkamorált tanultam. Nem mintha nekem korábban nem lett volna, de amikor láttam, hogy Mark hogyan közelíti meg a dalírást szekciókban, rájöttem, hogy ezt a módszert nekem is gyakrabban kéne alkalmaznom. Az első együttesem, a Mayfield Four idején leültem és megpróbáltam egyszerre megírni egy egész dalt. Marknál láttam, hogy külön dalrészleteket ír és elmenti őket későbbre, így tőle azt tanultam, hogy ha valami igazán jót találsz ki, légy türelmes. Slash pedig munkamániás – képes folyamatosan dolgozni és látni az elhivatottságát nagyon inspiráló számomra. Szóval nem konkrét technikákat tanultam tőlük, hanem inkább filozófiákat arról, hogyan lehetek jobb zenész.”

Gondoltál már arra, hogy felkérj más zenészeket vagy énekeseket arra, hogy működjenek közre egy dalon a következő szólóalbumodon?

„Természetesen. Rengeteg tehetséges ember van, akikkel szívesen dolgoznék együtt, például Wolfgang Van Halen vagy Gary Clark Jr., de kissé félénk vagyok megkérni őket, mert attól tartok, hogy zavarom őket. Talán ez is ahhoz kötődik, amit korábban mondtam arról, hogy túlságosan udvarias vagyok. Játszottam már mások lemezein, úgyhogy talán azzal kezdem, hogy felhívom őket és megkérem, hogy ezalkalommal játsszanak az enyémen.”

„Szinte rémálomnak tűnik zeneszerzés nélkül élni. Imádok élőben játszani, de az alkotási folyamat az, ami igazán lázba hoz.”

Tuljadonképpen már majdnem mindent elértél – több sikeres együttesed van, világkörüli turnékra mentél és a kiadott albumaid kritikailag elismertek. Ennyi év után mi az, ami még mindig izgalomba hoz a zenekészítésében és hajt téged, hogy tovább feszegesd a határaidat művészként?

„Egyszerűen imádok alkotni, ennyi az egész. Ez az egyetlen dolog, amit ismerek, hiszen az életem több, mint felében csak ezt csináltam. Még akkor is, amikor befejezek egy lemezt és azt mondom magamnak: »Most pihenek és keresek egy új hobbit«, sosem tart sokáig, mert teljesen elveszettnek érzem magam a dalszerzés nélkül. Szinte rémálomnak tűnik zeneszerzés nélkül élni. Imádok élőben játszani, de az alkotási folyamat az, ami igazán lázba hoz. Még mindig vannak olyan műfajok, amelyeket szívesen felfedeznék és kísérleteznék velük. Nem tudom, lesz-e valaha időm rá, de szeretnék szimfonikus zenét szerezni. Írtam már dalokat, ahol hallottam a vokált, de egy szimfónikus zenekar kíséretében. Szeretnék kizárólag szimfonikus zenét írni, ellentétben azzal, amit az Alter Bridge esetében csináltunk, amikor meglévő dalokat játszottunk egy szimfonikus zenekar kíséretében. Van pár ötletem, amit kizárólag egy szimfonikus zenekarral szeretnék megvalósítani, de majd meglátjuk, talán végül csinálok egy Ella Fitzgerald tribute albumot is – bármi lehetséges.” (nevet)

Elképesztő projektekben vettél részt, szerepeltél a Rocksztár című filmben (Rock Star, 2001), turnéztál a Kings of Chaosszal és még a Led Zeppelinnel is játszottál. Van még valami a zenei bakancslistádon, amit szeretnél elérni?

„Nem is tudom, hihetetlenül szerencsésnek érzem magam. Amikor másokat hallok ezekről beszélni, mindig azon tűnődöm, hogyan is történt mindez. Nem akarok telhetetlen lenni, hiszen lehetőségem volt a Led Zeppelin tagjaival játszani és úgy érzem, hogy ez már önmagában több, mint elég. Nem kéne többre vágynom, csak hálásnak kéne lennem ezekért az élményekért. (nevet) Ugyanakkor, ha valami igazán különleges és izgalmas dolog adódna, biztosan benne lennék. Milliószor mondtam már, hogy ha Stevie Wonder felhívna és azt mondaná, hogy gitározzak vagy énekeljek háttérvokált egy számában, vagy ha Nile Rodgers, a producer meghívna Los Angelesbe ugyanezért, egy pillanatig sem haboznék. Bármilyen egyedi és szokatlan felkérés nagyon érdekelne és felvillanyozna.

Egyébként eszembe jutott, hogy körülbelül 12 évvel ezelőtt tulajdonképpen már játszottam Stevie Wonderrel. Volt egy esemény, amelyet Muhammad Ali születésnapjára szerveztek és amit a tévé is közvetített. Slashsel és Haley Reinharttal az American Idolból előadtuk a Wild Horses című dalt. Sok híresség volt ott, mint például Lenny Kravitz és Chris Cornell és a végén mindenki felment a színpadra, miközben Stevie Wonder zongorázott és együtt énekeltük a Boldog születésnapot. Szóval végül is énekeltem Stevie Wonderrel.” (nevet)

.
Te azon kevés művészek közé tartozol, akiknek saját tervezésű gitárjuk van. Hogyan jött ez létre és mi teszi a gitárodat különlegessé?

„Ez a projekt már nagyjából egy évtizede indult. 2014-ben készítettünk egy gitárt, de nem minden szempontból felelt meg az elképzeléseimnek, így 2020-ban újra megkerestek a PRS-től. Tudták, hogy egy bizonyos fajta gitárt szerettem volna, ami nem volt meg a gyűjteményükben, így megállapodtunk, hogy összedugjuk a fejünket és közösen megtervezzük. A folyamat nagyszerű volt, de nagyon nehéz is. Fogalmam sem volt, mennyire bonyolult egy gitárt a nulláról megtervezni, a fa típusától kezdve a pickupokon és a nyak méretein át egészen a külső megjelenéséig. De amikor végül elkészült, teljesen beleszerettem ebbe a gitárba és igazán inspirált arra, hogy még többet játsszak. Azok közül a dolgok közül, amiket eddig lehetőségem volt megvalósítani, ez a projekt biztosan a lista élén áll. A PRS nagyszerű cég, Paul Reed Smith pedig fantasztikus, szóval nagyon élveztem ezt az együttműködést.”

Mindent te terveztél a gitáron?

„Nagyon aktívan részt vettem a gitár tervezésében, rengeteg időt töltöttem a cég több emberével. Általában küldtek egy változatot, én pedig visszajelzést adtam arról, hogy bizonyos részleteket hogyan kellene módosítani. Még a pickguardot is én rajzoltam meg. Amikor a nyak méreteiről és a színekről volt szó, nagyon világos elképzelésem volt, és ők ezeket meg is valósították. Nagyon kedvesek voltak, mivel több elemet megtervezhettem, mint amire számítottam. Ugyanakkor bíztam az ő szakértelmükben, hiszen ők a világ egyik legelismertebb gyártói és tervezői, így ha valamiben ellenvetésük volt, bíztam a szakmai ítélőképességükben. Jó volt, hogy ezek az iránymutatások megvoltak.”

Már évtizedek óta a zeneiparban vagy. Milyen tanácsot adnál a fiatalabb énednek? Van valami, amit másképp csinálnál?

„Ó, istenem, annyi mindent bárcsak másképp csináltam volna. Valamilyen oknál fogva mindig is küzdöttem azzal, hogy higgyek magamban. Néha úgy gondolom, túl udvarias voltam és keményebben kellett volna küzdenem vagy hamarabb áttörnöm az ajtókon, hogy elérjem, amit szeretnék. De ahogy édesanyám mindig mondja, minden okkal történik, így visszatekintve el kell fogadnom, hogy a dolgok így alakultak, mert így kellett lenniük.

Ha tanácsot kellene adnom valakinek, aki fiatal és be akar kerülni a zeneiparba, azt mondanám, hogy ez egy kemény ipar, ahol az esélyek ellened vannak. De ha van valami, amiben igazán hiszel és tudod, hogy másokat is megérint majd, akkor meglephet a dolgok kimenetele. De először azt kell megkérdezned magadtól, mennyire akarod, mert szinte mindent fel kell áldoznod érte. Elhiheted, én is sokat feláldoztam – jó értelemben –, és szerencsére végül minden jól alakult. De készen kell állnod arra, hogy ezeket a kompromisszumokat meghozd és rengeteg időt fektess abba, akár 10–20 ezer órát, hogy fejleszd a tehetségedet.”

„Egyfajta tudatlanságban élek, mint egy gyerek, aki egy piros lufival sétálgat és azt gondolja: »Ma szeretnék írni egy dalt«, gyakran megfeledkezve arról, hogy hányan fogják hallani.”

Rendkívül sikeres és befolyásos alakja lettél a modern rockzenének, mégis hihetetlenül közvetlen és szerény maradtál. Milyen érzés tudni, hogy sok rajongó, különösen a fiatal zenészek, példaképként tekintenek rád és hogyan kezeled ezt a felelősséget?

„Csodálatos ezt hallani és nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, ezt néha el is felejtem, mert egy kisebb városban élek, nem Nashville-ben vagy LA-ben, ahol gyakrabban találkoznék emberekkel vagy emlékeztetnének erre. Általában nem ismernek fel ahol élek, szóval hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a világ bizonyos részein vannak rajongók, akik értékelik, amit csinálok. De azt hiszem, ez jót tesz nekem, mert ha állandóan körülvenne ez a figyelem, talán hatással lenne a kreativitásomra, meglehet, hogy még el is fojtaná azt. Egyfajta tudatlanságban élek, mint egy gyerek, aki egy piros lufival sétálgat és azt gondolja: »Ma szeretnék írni egy dalt«, gyakran megfeledkezve arról, hogy hányan fogják hallani. Szeretek így élni, mert tisztán tartja az alkotói folyamatot és megakadályozza, hogy az egóm az utamba álljon. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az emberek egója hogyan befolyásolhatja a zeneszerzést. De hihetetlen érzés hallani, hogy az emberek törődnek azzal, amit csinálok és hallgatják a dalokat, amiket írok, ezért igazán hálás vagyok.

Nagyon nagyra értékelem a rajongókat, hidd el. Tudom, hogy közhelynek hangzik, mert mindenki azt mondja: »Ó, a rajongóim nagyszerűek«, de tudom, hogy az én rajongótáborom valóban szenvedélyes, a menedzserem gyakran emlékeztet erre. (nevet) Ők nem alkalmi rajongók; kitartottak mellettem jóban-rosszban és emiatt van karrierem. Ez a hűség tette lehetővé, hogy Mark, az Alter Bridge és Slash is a zenei pályán maradhassanak. Mindannyian abszolút tudatában vagyunk ennek és rendkívül hálásak vagyunk érte, ezért dolgozunk keményen, hogy olyan zenét adjunk az embereknek, amit remélhetőleg szeretni fognak.”

Mire számíthatnak a rajongók a koncertjeiden ezen a szólóturnén? Megint lesznek különleges dalok, mint például a The Trooper akusztikus verziója?

„Tegnap este gondolkodtam ezen, mert a The Trooper már szinte az előadás részévé vált. Az emberek mindig mondják: »Játsszátok a The Troopert!« Ez kezdetben nem mondom, hogy viccként indult, de csak azért játszottam, hogy kitöltsem a műsort a Year of the Tiger turnén és mostanra úgy tűnik, hogy az emberek tényleg megszerették. Szóval, félek kivenni a szettlistából – lehet, hogy maradni fog. Jövő héten kezdjük a próbákat és sok dalt fogunk játszani az új lemezről, hiszen azért születtek, hogy eljátsszuk őket élőben. Remélem, sok gitárimprovizáció lesz és kicsit kinyújtjuk a dalokat, csak hogy szórakozzunk a szólókkal. Ez nem olyasmi, amit az Alter Bridge-dzsel gyakran teszünk, bár egy időre megcsináltuk a Burn It Down számmal, ahol Mark énekelt, én pedig gitároztam. Azt a dalt is kinyújtottam, de ezen a turnén még többet szeretnék ebből. Nem az összes számnál, de lesz néhány, ahol minden alkalommal megváltoztatom a szólót. Amikor gyerek voltam, imádtam koncertekre járni és valami különlegeset látni az előadásban, például tudni, hogy a gitáros sosem fogja ugyanúgy játszani a szólót. Ez emlékezetessé tette az estét számomra és ezt az érzést szeretném visszaadni a rajongóimnak.”

Várható új Alter Bridge- vagy Slash-album a közeljövőben?

„Nemrég megjelent a hír, hogy Slash, Todd és Brent Los Angelesben vannak és új anyagon dolgoznak. A terv az, hogy novemberben stúdióba vonuljanak, hogy felvegyék az új lemezt. Én akkor Európában fogok turnézni, így a kihívás az lesz, hogy találjak időt a vokáljaim rögzítésére. Valószínűleg jövő év elején megyek stúdióba, hogy befejezzük az új album felvételeit. Ami az Alter Bridge-et illeti, azon is dolgozunk, hogy kitaláljuk az ütemezést, ami elég bonyolult. Mi mindannyian igazi rémálom vagyunk az ügynökeink és menedzsereink számára a sok más kötelezettségünk miatt.”

Végezetül, tekintve, hogy már többször játszottál Budapesten, vannak különleges emlékeid a korábbi látogatásaidról vagy esetleg valami, amit kifejezeten vársz, amikor újra ellátogatsz ide novemberben?

„Ezt biztosan tudjátok, hogy Budapest kétségtelenül Európa egyik legszebb városa. Egyszerűen lenyűgöző, szóval mindenképpen sokat fogok sétálni. Nem tudom, hogy lesz-e szabadnapom előtte, remélem, hogy lesz egy kis szabadidőm, hogy felfedezhessem és élvezhessem a látnivalókat, az ételeket és az egész várost. Ez a szépsége annak, hogy turnézó zenész vagy, hogy gyönyörű helyeket látogathatsz meg. Vicces, mert amikor a barátaimmal beszélek és szóba jön a nyugdíjba vonulás, mindig mondják, hogy alig várják, hogy beutazhassák a világot. Én pedig azt mondom: »Nos, HA valaha is visszavonulok, az lenne az utolsó dolog, amit megtennék, mert már megvolt rá a lehetőségem.« Szóval igen, ez az egyik előnye annak, ha valaki zenész.” 

(A interjú eredetileg az októberi digitális külünszámunkban jelent meg.)