Kiadó: Napalm Records / Írta: Uzseka Norbert / 10
A portugál Moonspell bő három évtizedes pályafutása alatt számos emlékezetes dolgot vitt véghez, de alighanem pályájuk csúcsa lehetett a 2024. október 26-i koncertjük, melyet Lisszabon (és egész Portugália) egyik legfontosabb rendezvénycsarnokában, a MEO Arenában tartottak. A koncerten részt vett a 45 tagú Lisbon Sinfonietta Orchestra, Vasco Pearce de Azevedo vezényletével, plusz egy csuklyás szerzetesi öltözetbe bújt kórus. A koncertfelvétel számos verzióban jelenik meg egy évvel később, és érdemes a filmes verzióját is beszerezni.
A Moonspell ugye Portugália legismertebb metal bandája, mégis ez volt az első alkalom, hogy nem egy fesztivál egyik fellépőjeként, hanem önállóan játszhattak a gigászi arénában (ami kb. kétszer annyi embert képes befogadni, mint a Budapest Sportaréna, és bár biztos nem volt 20 ezer néző a koncerten, de mindenképp őrült sokan voltak). Fernando Ribeiro, a karizmatikus, intelligens és jó humorú jelzőket is megérdemlő frontember beszél is erről a buli közben, és az egész zenekaron látszik az öröm és megilletődöttség, hogy így muzsikálhatnak ott.
A teátralitás, drámaiság, szenvedélyesség nyilván portugál mivoltukból is fakad, s persze ez mindig megkülönböztette a Moonspellt a többi dark-gót metal bandától. Ugyanezek miatt nagyon is illik hozzájuk a nagyzenekari „rásegítés”, a monumentális színpadkép, bár Fernandóék mindig igyekeztek látványban is adni valami pluszt a koncertjeiken.
Várható volt, hogy az eredetiben is eléggé szimfonikus, nagyívű, és Lisszabon történelmének legnagyobb katasztrófájáról szóló, végig portugálul énekelt 1755 albumot megidézik majd, s valóban, négy dal is szerepel róla. Kissé becsapós mondjuk, hogy a nagyzenekari intrót az Em Nome do Medo követi, mely simán lehetett volna az 1755 része, de eredetileg az Alpha Noiron szerepelt. Ahogy Fernando bejön a színpadra, kezében viharlámpával, már az hátborzongató, és meg is alapozza az egész koncert hangulatát. Az 1755 dalban aztán steampunk pestisdoktor álarcot ölt, és én ugyan nem vagyok nagy barátja a metal koncerteken az álarcosbálnak, a színpadias kellékeknek, de ez az ember mindig is komolyan vehető volt, itt is az.
A felkavaró 1755 blokkot követően jön egy csomó meglepetés, még ha a koncert vége kiszámíthatónak is mondható. Arra számítani lehetett, hogy az egyelőre utolsó, 2021-ben megjelent, zseniális Hermitage albumot hanyagolni fogják, elvégre azt az anyagot már eljátszották különleges koncerten, a 80 méter mély Grutas de Mira D’Aire barlangban, s ennek felvétele szintén megjelent, From Down Below – Live 80 Meters Deep címmel. De hogy best of jelleg helyett olyan csemegék lesznek, mint Breathe (Until We Are No More), Extinct, Proliferation, Finisterra (mekkora zúzda!), Everything Invaded, Scorpion Flower, arra nem fogadtam volna. Ezek némelyike persze dark sláger, de igazából abban erősítenek meg, hogy a Moonspell tényleg mindig kimagasló volt, sőt, a hajdani nagy gothic/death/doom metal robbanás egyetlen zenekara, amely még néhány relatív botlás (pl. Sin/Pecado, bár Depeche Mode-nak az is adja) mellett is mindig minőségi dalokat írt.
Az albumot záró örökérvényű hármastól aztán végképp beindul az ember hátán a hideg. A Vampiria félelmetes, ahogy kell, a tüzek itt a leginkább látványosak, s ahogy a végén csak ének és nagyzenekar megy… Aztán a Moonspell-himnusz, az Alma Mater, ami abszolút népünnepélyt hoz, s végül a méltóságteljesen hömpölygő, szintén hátborzongató Fullmoon Madness. Hát, igen. Ezeknél végképp kiderül, hogy lehet, hogy divatja van a nagyzenekarosdis rock/metal koncerteknek, de ahogy a Moonspellnél működik ez az egész, úgy nem sokaknál.
