Kiadó: MNRK Heavy / Írta: Kánya Ferenc / 9
Ha követed a metalban a nagyobb eseményeket, akkor hallottad, hogy a nyári Európa-turnéja során minket is meglátogat a Rob Dukesszal ismét összebútorozott Exodus. Előtte azonban otthon is futnak egy kéthetes kört a Havok és a fiatal Misfire társaságában – amikor ezeket a sorokat olvasod, már javában gördül ez az utazó ‘old vs new school’ thrash színház. Nálunk valószínűleg csak a szélesebb látókörű fiatal thrasherek hallották már ezt a Misfire nevű bandát, azt meg valószínűleg csak a szuperképességűek tudják, hogy ennek a csapatnak az alapító felállásában ketten is ott voltak az egykori Diamond Plate nevű, rendkívül fiatal és rendkívül tehetséges thrash szenzációból, amelynek a ’10-es évek első harmadában két nagyszerű albumát is kiadta az Earache – mindkettőről írtam is.
A Misfire 2018 óta van a pályán. Alapítója, főnöke, motorja, fő dalszerzője Jim Nicademus dobos. Az első teljes albumuk, a Sympathy for the Ignorant 21-ben jelent meg, a következő évben meg már a Warbringer és a Heathen előtt csapattak egy nyugati parti közös turnén. A Sympathy a maga idejében egy egész combos debüt volt – modern amerikai erőszak-thrash crossover hatásokkal, Fortin sounddal és a fiatal Phil Anselmóéra hajazó „tahó“ hangszínnel. Ezt egy háromfős felállás rögzítette, amelyből azonban röviddel az album megjelenése után csak Jim maradt, majd egy vadiúj négyes állt fel.
Új gitáros, új frontember – az esetek többségében ezek külön-külön is nagyobb változást jelentenek, együtt meg tuti valami újnak a kezdetét. Ez a Misfire esetében is játszik, holott stílus tekintetében elméletileg sok változást nem kellene tapasztalnunk, hiszen a Product of the Environment anyagának java része még közvetlenül az első Misfire lemez után keletkezett. Az új frontember hangja és az új gitárossal érkezett technikás megközelítés azonban mégis egy másféle megvilágításba állítja az új dalokat. Ezúttal tudatos dalépítő munkáról lehet szó, amelyben eszes riffek, fejlett dalszerkezetek, penge, súlyos megszólalás és jól alkalmazott agresszió segítségével történik a javak előállítása. Gondolkodtam, hogy milyennek, mihez hasonlónak érzem ezt a muzsikát, de ezúttal valahogy nem álltak sehogy a párhuzamok, úgyhogy inkább azt mondanám, hogy olyan zenék között tud komfortos lenni ez a Misfire, mint a Warbringer, a Havok, az Angelus Apatrida, a Harlott, a korai Lazarus A.D., egyik-másik Evile vagy a szikárabb nóták a ’10-es évek Death Angel albumairól például. Hatások innen is és a műfajon kívülről is érkeztek, ám rendkívül jól homogenizáltak, talán csak a Left for Deadben meg a Privacyben érzem a Give Me Liberty… Or Give Me Death és a Heresy bizonyos részeit kidomborodni.
De igazán nem akarom savpróbázni az anyag művészi oldalát. Ez egy olyan album, ami azért többet érdemel, mint pusztán méregetni valamihez. Azt gondolom, sőt, az olyan határozottan kiemelkedő nóták, mint a Day to Day, a We Went Through Hell (Rob Dukes énekel benne), az End of an Age, a Twist of Fate vagy a címadó (amelyben Rob Cavestany is játszik egy szólót) elég közvetlen bizonyítékai annak, hogy a második Misfire album az Y generációs thrash metalnak egy értékes alkotása. Biztos vagyok benne – ismerve Jim elhivatottságát is – hogy a bandát néhány esztendő múlva egy magasabb ligában találjuk majd. Addig is hallgassuk sokat ezt a lemezt!
–
