Kiadó: Metal Blade / Írta: Uzseka Norbert / 9
Az észak-olasz Messa már kétszer járt hazánkban, rémlett is, hogy a ’23-as Fekete Zaj előtt belehallgattam dalaikba, de az új, negyedik album ismeretében visszaásva is ugyanarra jutottam: akkor még nem volt olyan erős a csapat zenéje, mint most.
Ők maguk scarlet doomnak nevezik ezt a zenét, és van is ebben valami, de a The Spint épp az teszi különlegessé, hogy még annyi minden mást is adtak ehhez. Rögtön a nyitó Void Meridianban erős ’80-as évekbeli dark rock hatást érezni, és ez több helyütt előkerül aztán. Vannak azért valóban doomos témák, de igazán súlyos, zúzós részekből nincs sok, s ez csak felerősíti azok hatását. Van azonban megannyi elvarázsolt pillanata az albumnak – álmodozó, furcsa hangulatok, melyeket sokkal inkább lehet mondjuk a Twin Peaksszel, netán a belga Brutus vagy a norvég Madder Mortem zenekarokkal rokonítani, néha még a svéd Avatariummal is, mintsem a színtéren tömegével jelenlévő énekesnős metalbandákkal. Merthogy itt is női az ének, és Sara Bianchin egyértelműen meghatározza a Messa egészét. Hangjával sok mindenre képes, és van valami nyers, néhol fátyolos, másutt felcsapó, dühös, de mindvégig nagyon nőies benne. Mely nem is annyira metalossá teszi a Messát, hanem egyértelműen, végtelenül őszintévé. Minden zenei érdekesség, extra mellett, ez egy olyan lemez, amely a hallgatót is magába nézésre, mélyre ásásra fogja kényszeríteni.
Az album hangzása is nyersnek hat, miközben tényleg van benne valami bársonyos, finom is – meglehet, azért, mert tudatosan a ’80-as évek hangszerparkját, felszereléseit használták a felvételekhez. Bár vannak gyorsabban ható dalok, amilyen a klipes At The Races, vagy a slágernek is beillő, magával ragadó Fire on the Roof, a központi dal szerintem az ötödikként érkező The Dress. 8 és fél percével még nem is ez a leghosszabb (az a záró Thicker Blood), és nem is azért érzem központinak, mert ebbe tették a legtöbb zenei extrát (fúvós szóló, jazz betét, miegymás), hanem mert hangulatilag és a csaknem doom riffje miatt is olyan elementáris ereje van. És ez nem egyértelmű elsőre, hanem csak hallgatod, és egyszer csak azon kapod magad, hogy elvesztél a zenében. Meglehet, itt érthető tetten leginkább, hogy Bassano Del Grappa városából származik a csapat, annyira mély ez a dal – úgy emberileg, mint a benne visszhangzó évszázadok miatt.
Nem tökéletes album ez így sem, de ez is hozzátartozik, így őszinte. Remélem, hamarosan láthatjuk őket magyar színpadon.
–
(A lemezismertető eredetileg a 2025. áprilisi számunkban jelent meg.)
–
„Sokat ad hozzá a Messa doom alapú zenéjéhez az Anneke van Giersbergen/Agnete M. Kirkevaag hatásokból táplálkozó, technikailag is kimagasló ének, a kompozíciók pedig szép számban hozzák a jó ötleteket, fordulatokat, már-már az Avatarium szintjéhez közelítve. Kicsit billeg, de kilenc.”
– Gáti Viktor 9
„A borító és a logó alapján valami középszerű viking metalt vártam, ehhez képest a Messa egy énekesnős melankolikus, doomos zenekar, marha jó dalokkal és zseniális atmoszférával. Olaszoktól nem várna ilyesmit az ember. ”
– Kiss Gábor 9
„Valami egészen elképesztő meglepetés ez most! Olyan, mint tavaly a Saturday Night Satan lemeze! A ’semmiből’ felbukkan és tarol! Király!”
– Szénégető Richárd 9
„Kellemes, doomos-okkult rockos belassult muzsika meglehetősen jó vokális készségekkel megáldott hölggyel a fronton. A The Oath, a Jess and the Ancient Ones, a Ruby The Hatchet, a Devil Electric – ez a vonal jut eszembe, de itt inkább a mázsás súlyok dominálnak, mint a lassú lebegés. Egész jól hallgatható zene.”
– Kánya Ferenc 8
„Úgy kezdődik a lemez, mint egy nyolcvanas évekbeli demó. A bosszúság hasonló, mint a Kargnál: egy amerikai producer teljesen más szintre tudta volna felhozni a Messát ennyi kiváló ötletből! Plusz egy pontot adok, mert néha ugyan a hajamat tépem – lásd pl. az Immolation csodájának tönkretételét azzal a totálisan idegen szólóval –, de összességében mégis van valami a csapatban, ami miatt nagyon izgalmasnak gondolom őket.”
– Pintér Miklós 8
„Melankolikus doom rock/metal Itáliából, egy remek hangú, és a dalokat jó érzékkel nem széttechnikázó énekesnővel. Többségükben erős nóták, megkapó – néhol elvágyódós – atmoszféra, jólesően természetes hatású produkció jellemzik a The Spint. Néhány átlagosabb momentuma ellenére is kifejezetten tetszik.”
– Schmidt Péter 8
„Sara Bianchinnak olyan hangja van, hogy amellett nagyon nehéz a zenére is odafigyelni. De hát, ilyen egy igazi doom nagyasszony, nem igaz? Ennek köszönhetően a The Spin albumból akár készülhetne egy kizárólag vokális részeket felvonultató változat is. Na, az sem lenne unalmas! És akkor legyen már instrumentális is, hogy a többiek teljesítményére is fény derüljön, haha!”
– Zubor Olly 8
„’70-es évek imidzs, retro rock sound némi pszichedelikus feelinggel átitatva. Mindez női énekkel, Olaszországból. Egész kellemes, de nem átütő. ”
– Cselőtei László 7
„Bár erősen próbálkozik, de a közelébe sem fér az Avatarium zsenialitásának, s persze a Lucifer vagy a Tanith varázsa is messze túlmutat azon, amit a Messa tud. Ez nálam egyelőre még csak harmadvonal. ”
– Gyuricza Ferenc 6
