Szeptember-októberi lapszámunkban található megemlékezések mellett alább néhány további, személyes élményekkel teli búcsúztatót olvashatsz, valamint visszahallgathatod a Petőfi Rádióban leadott emlékműsort és a temetésen elhangzott válogatást...
Hartmann Kristóf:
„Jó utat, Lénárd Laci!
Bár több, mint 20 évet dolgoztunk együtt, a lenti kép is pont a 20 éves szülinapi Hammer kiadvány ‘lebukásakor’ készült, az Ossian tagjaival, a Hammer Records vezérkarával és a Rock FM stábjával, mégsem a nekrológok ridegen csengő felsorolásával szeretnék elköszönni tőled, hanem egy sokkal régebbi, sokkal személyesebb emlékkel.
A rendszerváltás környékén 1991-ben lettem középiskolás, egy nagyon klassz suliból kerültem egy – pár teljesen alkalmatlan ember miatt – nyomasztó légkörű környezetbe, ahonnan a kiút a zene volt, azért is maradtam így…
A zenei információ forrása pedig a „metalhammer” volt, Lénárd Laci és Cselő magazinja, ennek a megjelenése volt a piros betűs ünnep, elolvasni minden betűt, kívülről tudni a cikkeket, megtanulni visszafele minden bit infomációt, megfejteni a játékokat, beküldeni a havi listákat, majd nagy bátran az első rajongói cikkeket – ez volt a menedék minden rosszkedv elől. Persze várni a választ, később visszaolvasni a megjelent írásokat, amiket Lénárd Laci gépelt be (természetesen két ujjal, mint 30sok éven át minden Hammer-cikket).
Aztán 1-2 év levelezés után ott volt az első Hangpróba, amire még csak úgy engedtek el anyámék, ha valaki hazaszállít. Lénárd Laci volt szerencsés nyertes, aki Dráva utcai Hammer irodából a város másik végébe is elszállított, mint kistinit, akinek még ott volt a tojáshéj…
A legtöbbet tudtad erről a műfajról, egy pillanatra sem lemaradva a friss infókról és zenékről, de amit még többre becsültem, hogy az emberi oldalát is értetted, érezted a zenekaroknak.
Isten Veled!”
Takács-Koltay Vilmos:
„Kedves Lénárd Laci!
Mélységesen lesújtott a tegnapi hír, hogy már soha többé nem olvashatok tőled lemezkritikát, soha többé nem fogsz random rám írni, hogy tetszett az egyik írásom, átveheted-e, soha többet nem fogod a legnagyobb őszinteséggel beszívecskézni a kis lelkes posztjaimat, és soha többet nem leszel ott a legkülönfélébb rock- és metalkoncerteken, hogy örök fiatalként tombolj vagy csak a szokásos obszervációs tekinteteddel csekkold a bulit, miközben az ember látja rajtad, hogy már fogalmazod róla a sorokat…
Előtúrtam az első Metal Hammeremet, amit még ’92-ben vetettem meg anyámmal, és esküszöm, hogy foszlányokban még ennyi év távlatából is emlékeztem a soraidra, amit a KISS aktuális albumáról, a Revenge-ről írtál. Aztán előszedtem a ’96-os Demonstráció rovatban megjelent cikket az egyik első zenekaromról, a BlackGodról. Lehet, hogy másoknak semmi extrát nem jelentettek a soraid, amiket írtál rólunk, de mi a zenekarral – nem túlzok – vagy százszor elolvastuk, és halálosan büszkék voltunk a dicsérő szavaidra. A mai napig jelentős szereped volt neked és az újságnak, hogy azzá lettem, aki most vagyok.
Szerintem nagyon sokak nevében mondhatom, hogy a vélemény- és ízlésformáló szereped a keményzenei közegben megkerülhetetlen tényező volt pláne úgy, hogy maximálisan hiteles ‘lexikon’ voltál, hiszen a kisujjadban volt a szakma, az évszámok, a zenekari családfák, a koncertek, az aktuális hírek, egy szóval minden. Bevallom, mindig megilletődve tudtam csak veled beszélni, mert bár nem tartom magam egy rockanalfabétának, azért melletted tényleg kevesen rúghattak labdába. Amikor kijött az új Slash-lemez, ki voltam akadva, hogy mennyire nem tetszik, te meg írtal róla egy homlokegyenest másik véleményt az újságban, én meg értetlenkedtem, hogy ezt nem hiszem el, hogy a Lénárdnak mi tököm tetszhet benne… És tudod mi lett, Laci? Bementem a Media Marktba, ki volt rakva ez a lemez az új vinylek közé, megvettem, és azóta vagy 20-szor meghallgattam, hogy értsem a kritikádat, és baszki, megszerettem ezt az albumot.
Sokan egy maradi idiótának tartanak, amiért a mai napig veszek print media termékeket, többek között a Hammert is, de pontosan az olyan (szak)emberek miatt nem dobtam kukába ezt az ósdinak ható szokásomat, amilyen te is voltál. Örülök, hogy ismerhettelek, örülök, hogy példát tudtál abban mutatni, hogy valamit szeretni csak NAGYON érdemes, és az az elkötelezettség, amivel te bírtál, minden utánad következő generáció számára példaértékű!
Ma este a te emlékedre koccintok, és a nap folyamán igyekszem minél több olyan albumot meghallgatni, amelyekről nélküled valószínűleg fogalmam sem lenne, hogy létezik!
Nyugodj békében!
Pozsonyi Ádám:
„A 90-es évek nem csak attól volt izgalmas, hogy már nem a 80-as volt, de még nem a 2000-es, hanem azért is, mert abszurd humoromat a rockzenei sajtó berkeiben is csillogtattam – kiváló példa erre a 2002 májusáig üzemelő Wanted magazin. Itt jelent meg eme kis divattörténeti összeállításom (Metallista az egész falu), amihez az illusztrációt – a felvarrókkal díszített tradicionális farmerdzsekit – Lénárd László szolgáltatta.
Isten veled, Laci! Tedd be a Manilla Roadtól a Road of Kings nótát, mindketten imádjuk.”
Újvári Péter:
„Szia Laci!
Csak 3 rövid törtenet:
1986 őszén az Örs Vezér Terén vártam az első hajnali HÉV~et, ami Gödöllőre vitt. Mire elindult a járat jéggé fagyva, dideregve vettem elő a kabátból néhány órával azelőtt egy koncerten kapott fanzine~t. Mogyoródig az utolsó betűig elolvastam. Ott és akkor sokkoló volt kézbe venni a Metallica Hungarica első számat, legalább mint néhány évvel kesőbb becsatlakozni az MTV videóklipcunamijába.
1990-ben egy demós kis metalbanda voltunk. (Pályám csúcsa!) A kazincbarcikai koncerten valaki bejött a backstage~be és csillogó szemekkel hozta a hírt, hogy Itt van Lénárd a Hammertől! Az, hogy miattunk órákat autóztal, de csak a puszta jelenléted olyan motivációt adott, amit meg a szüleinktől sem kaptunk meg soha. Sőt, megkockáztatom, hogy a teljes hazai zenésztársadalom több hajtóerőt kapott tőled, mint az összes muzsikusszülőtől együttvéve.
Ma reggel gyors közvélemény-kutatást végeztem családomban, szűkebb kornyezetben. Távolról sem követik a szubkultúrát. ‘Ki ismeri az alábbi neveket: Kalapács/Kukovecz, Paksi/Marothy, Lénárd/Cselőtei stb?” Csak az utóbbira vágta rá mindenki, hogy Metal Hammer. Ahogy Cselőnek mondtam a Bp Underground Rock vetítésen: ‘Ti vagytok az egész hazai metálszíntér gerince! És ez mindig így lesz!’
A mindent köszönünk nagyon kevés! Nyugodj Békében!”
Gróf Balázs:
„Cselőtei László megemlékezésében láttam egy aranyos képet a 16 év körüli Iron Maiden-pólós Lénárd Laciról, 1980-81 tájáról. Amióta ezt a fotót láttam, azon töprengek, hogy az a kőkemény, macsó heavy metalért lelkesedő tizenéves vajon mit szólt volna, ha megtudja, hogy ugyan a következő évtized elejére már ő lesz a magyarországi Metal Hammer egyik alapító-szerkesztője, de ebbe a lapba az operaénekesekkel rivalizáló Bruce Dickinson mellé addigra már muszáj lesz betenni ugyanakkora felületre az artikulálatlanul hörgő előadókat is, nem beszélve az olyan alternatívokról, akik legalábbis tagadják, de gyakran akár gúnyolják is azokat a klasszikus rockkliséket, amiket a 80-as években a mainstream heavy metal járatott csúcsra?
Mit szólt volna az akkori Laci, ha történetesen egy heavy metal magazinban látja meg a több tízezres tömeg előtt női ruhában üvöltő Kurt Cobaint, akinek a gitárjából is ‘mázsás riffek’ helyett leginkább csak zaj jön elő…?
A magyar Metal Hammer csúcskorszaka pont erre a forradalmi, világszerte egyre ‘klasszikus metal’-mentesebb korszakra esett. Hatalmas köszönet illeti hát a két alapító/szerkesztő heavy metalrajongót, amiért nem elutasították, hanem beemelték ezt az alternatív gitárzenét az általuk feldolgozott zenei spektrumba. Emiatt történt, hogy ezrek olvasták a Metal Hammert azok közül is, akik sosem hallgattak Iron Maident és ha már egyáltalán ‘metal’, akkor abban mindig az extrémet, mondhatni a punkot keresték.
Én is így voltam ezzel mindig. A Metal Hammerben olvashattam először hosszan death metalról és grunge-ról. Abban is egész biztos vagyok, hogy itt nyilatkozta azt valaki (talán Scott Weiland), hogy minden MTV-n befutott alternatív rockzenekar a Jane’s Addictionnek köszönhet mindent.
Életem egyik legizgibb élménye volt, amikor vidéki közösségi rádiósként ott lehettem a Metal Hammer szerkesztőségében egy Hangpróbán, ’95-ben vagy ’96-ban – talán meg se hívtak, csak bemásztam a tizedik emeleti panellakás ablakán. De ott voltam és végre megtudtam, Laciék hogyan osztják a pontokat a friss lemezekre, az internet előtti korszak utolsó éveiben, úgynevezett szerkesztőségi összejövetelen. Emlékeim szerint nagy volt a vidámság, maradjunk ennyiben… de egyébként ki nem látta még Lénárd Lacit széles vigyorral?
Azon a fotón is ilyen vidám, amit legutóbbi egymásba botlásunk során lőttem róla egy Rockmaratonon. Ezeken Lacit egy igazi ős-Hammer-olvasó, gyerekkori barátom, Kis Atis rajongja éppen). A fentiek mellett persze azért is hálás vagyok neki, hogy az elmúlt években kivétel nélkül minden metalérintettségű klipemről hírt adott az általa szerkesztett felületeken.
Viszlát, Laci!”
Szabó Gyula:
„Kellett némi idő, Lacikám, hogy egyáltalán felfogjam, de maximum csak tudomásul tudom venni. Hatalmas űr marad utánad, de vele együtt egy igen gazdag életmű is egyben. Már azért is hálás vagyok a Sorsnak, hogy személyesen ismerhettelek, a közös emlékekről már nem is beszélve, élén a bailigeni kalandról. A búcsúm csak ideiglenes, amelyhez nem véletlen válaszottam ezt az argentin csapatot, hiszen mi ketten tudjuk csak az okát. Ahogy a dalszövegben felcsendül – ‘Jő az éjszaka, ma visszatérek az otthonomba, a vonat zaja elaltat. Adj egy pillanatot, fáradt szívemnek szükségem van rád. A tűz nem alszik ki.’ -, a lúdbőr beindul. Mostantól minden egyes meghallgatott dalban Te is ott leszel. Isten hordjon tenyerén odafenn is. Részvétem családodnak, szeretteidnek és a legközelebbi barátaidnak.”
Nagy András:
„1990 elején írtam egy levelet Lénárd Lacinak, ő pedig a Metal Hammer hasábjain válaszolt rá. Ez volt az első kontaktom vele (Évtizedekkel később egy koncert utáni közös sörözgetős sztorizás alkalmával jót nevettünk ezen.) Addigra már mániákusan olvastam az írásait. Aztán évekkel később a Sear Bliss megalakulása után folyamatosan nagyon sokat segített. Mindenben. Önzetlenül. Elhivatottsága példaértékű volt.
Nyugodj békében, Laci!”
Simon Krisztián:
„Derült égből villámcsapás – vagyis inkább vihar söpört rajtam végig, mikor ma hajnalban olvastam a hírt: elhunyt Lénárd László, a legnagyobb és leghangosabb magyar metalbiblia, a HammerWorld főszerkesztője, társtulajdonosa.
3 évig volt szerencsém tördelni az újságjukat, 3 évig ült velem szemben a szerkesztőségben és legjellemzőbb kép mindig az volt róla, hogy szól a zene ő pedig ezerrel csépeli a billentyűzetet, órákig fel sem nézve. Soha addig és azóta sem láttam ennyire fanatikus metalrajongót és ekkora ismeretanyaggal rendelkezőt sem, ő tényleg élte a metalt!
Soha nem felejtem el, mikor egyszer mellém lépett az irodában és nagy-vigyorogva felkért, hogy az épp aktuális hallgatnivalóim listáját küldjem át neki minden hónapban, hogy bele tudja tenni a „Szerkesztőség kedvencei” rovatba – én meg annyira meglepődtem és olyan büszke voltam magamra, hogy csak annyit bírtam kinyögni: oké… De az is örök emlék marad, amikor mesélte – miután megtudta, hogy Bathory-fan vagyok – hogy ő találkozott Quorthonnal, sőt, ő csinálta azt a képet róla, amit azóta is a leggyakrabban használnak, ha szóba kerül a Bathory.
Ahhoz képest, hogy emberek tízezreinek formálta zenei ízlését az újság lapjain, az egyik legszerényebb ember volt, akit valaha ismertem. Pótolhatatlan űrt hagy maga mögött a magyar zenei világban!
Laci, maximális tisztelet, alázat és hála!
Jó utat!”
Lentulai Krisztián:
„Kimondottan nem szoktam ilyen sorba beállni. De most muszáj.
Ha volt csendes hős és példamutató ember a ma már semmit nem jelentő lojalitás, szakmaiság, alaposság, szenvedély és megbízhatóság témákban, az Te voltál. Köszönöm, hogy a 2000-es években befogadtad a keresztény rock/metal kritikáimat, és ahogy már itt más is említette, sokat jelentett egy-egy lájkod a mai napig a posztjaimra.
Metalos voltál, de olyan széleslátókörű és nyitott, amiben helye volt nálad az én nyálas AOR-omnak is, sőt, olyanokat ismertél és birtokoltál, amiről rajtunk kívűl senki, még maga a zenekar sem hallott (pl ez itt!)
A pre-internet világ értékeli igazán a tudásod, a mainak meg kötelessége tisztelni.
Lénárd Laci, felfoghatatlan az egész. Isten veled!”
—–
Fellegi Ádám:
„Nem voltunk napi, de még havi kapcsolatban sem. Nincsenek közös emlékeink, párszor váltottunk pár sort az elmúlt 25 évben.
Nem voltunk barátok, épphogy ismerősök.
Mégis, most csak ülök, a könnyeimmel küszködve, próbálom megérteni, hogy miért ráz meg ennyire Lénárd Laci távozása.
Talán azért, mert amit létrehozott, mindannyiunk számára ott volt, mint egy láthatatlan védőháló. Lehettél sima rokker, punk, metálos, hácés. Ebben a védőhálóban mindenkinek volt hely. Még ha azt is gondoltuk néha, hogy mi ezt jobban tudjuk, természetesen soha nem tudtuk jobban…
Kezdve onnan, hogy mindannyian ‘Tőle’ tanultuk a műfajt gyerekként, legyen az bármely ‘kemény’ zenei műfaj, vagy később, amikor a csip-csup szaros kis zenekarainkról a legnagyobb arccal olvastuk a demóink kritikáit a Hammerben 16-17 évesen, a pár hónappal ezelőtti levelezésünkig, amiben (mosolyogva) biztosított arról, hogy ‘jó az irány’.
Ha és amennyiben a ‘mentor’ szónak van értelme, akkor EZ AZ a helyzet.
Persze mondhatnám, hogy én Agnostic Fronton, Henry Rollinson, a Cro-Magsen, a Biohazardon, meg Ice-T-n nőttem fel, ők voltak a mentoraim. Nade kinek a lapjában olvashattam róluk először???
Jó utat, köszönünk mindent!”
Pintér Gábor:
„Ha meg kellene nevezni azt az embert, aki a legtöbbet tette a hazai metalszíntérért, azt hiszem, legtöbben Lénárd Lacit mondanánk.
Szinte 0-24-ben csinálta a HammerWorld magazint, a lap netes portálját és facebook-oldalát, plusz összehozták és mai napig működtetik a kiadót és a koncertszervező céget.
Emlékszem, milyen nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor valamikor 2008 körül rám írt, hogy olvasta a koncertbeszámolóimat más portálokon, és ha van kedvem írjak a Hammernak az egyik budapesti metalfesztiválról. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a cikk a netes felületen jelenik meg, de nagy meglepetésemre ott volt az írásom a lap következő számában. Nagy élmény volt kedvenc újságomban olvasni egy saját magam által írt cikket. Később ezt még számtalan koncertbeszámoló és néhány lemezkritika követte. Írhattam a Metalfestről, Rockmaratonról, Sitkei rockfesztiválról, olyan nagy kedvenceim koncertjeiről, mint a Primordial, a My Dying Bride és az Overkill, Cross Borns-os barátaim lemezeiről és koncertjeiről. Részt vehettem az egyik jubileumi szám (akkor már csak online) hangpróbáján.
Emlékszem, Hammer-szervezésű koncertek napján többször is megtörtént, hogy Laci délután felhívott, hogy ha van kedvem, menjek este koncertre, fenn van a nevem a vendéglistán. Az egyik legemlékezetesebb a születésnapomon rendezett teltházas Sabaton-koncert volt, amikor délelőtt azt az sms-t kaptam tőle, hogy: ‘Este vendég vagy a Sabaton-koncerten, boldog szülinapot!’
Már egy-két hónapja feltűnt, hogy nincsenek a korábban szinte napi szinten érkező Lénárd-posztok a facebookon, majd az, hogy a júliusi lapszámban egy lemezkritikát se olvashattunk tőle. A nagy nyári koncerteken se láttam, múlt héten a Fezenen említettem is egy barátomnak, hogy nagyon el van tűnve a Laci, remélem nincs vele valami gond. De azt még akkor se gondoltam, hogy ekkora baj.
A magyar metalélet sosem lesz már olyan, mint ezelőtt. Részvétem a családtagoknak, barátoknak és stábtagoknak.
Hiányozni fogsz Laci, nyugodj békében.”
Angyal Gyula:
„Nehezen jut az ember ilyenkor szóhoz… Lénárd László, a HammerWorld rockmagazinnak (korábban Metal Hammer, még korábban Metallica Hungarica) a főszerkesztője tegnap meghalt.
Emlékszem még azokra a kb. 20 évvel ezelőtti időkre, mikor csóróként csak olyan esetben vettem Hammert, ha nem álltam rosszul anyagilag és a tartalomjegyzékben olyan zenekarneveket láttam, melyek közül legalább néhányat ismertem, mármint hallottam őket, vagy láttam a klipjüket és ha a hallott zenék tetszettek. Aztán ha már megvettem egy magazint, elolvasva benne a többi interjút és ajánlót további olyan bandákat találtam, melyeket érdemes volt meghallgatnom. Egy idő után rájöttem, hogy érdemes minden hónapban Hammert vásárolnom, mivel újabb olvasás által újabb klassz bandákra tudtam a neten rákeresni, sok évvel később pedig igazi gyűjtőként a régi lapszámokat is tömegesen vettem meg.
Aztán, amikor már sokszor tanulmányoztam végig az olvasói leveleket a Hammerben, felmerült bennem, hogy ide akár én is írhatnék. Mindig dobogó szívvel, óvatosan fogalmaztam meg ezeket a leveleket, mielőtt elküldtem és szorongva vártam, hogy megjelenik-e majd a következő lapszámban, vagy eggyel későbbiben. Ha nem jelent meg egyáltalán, akkor gyakran el voltam keseredve, mivel számomra lelkiismereti kérdés volt, hogy a számomra kedves és kib.szottul tehetséges zenekaroknak segítsek. Úgy éreztem, hogy én hiába segítenék, ha nem rajtam múlik a megjelenés. De hát akkoriban még sok olvasói levél íródott a Hammer szerkesztőségének és nem mindegyik jelent meg, ez van. Ezt azért is sajnáltam, mert kiderült, hogy a leveleim kifejezetten jót tettek némelyik banda ismertségének a rockszíntéren, sokan pont az én írásaim miatt fedeztek fel egy-egy bandát maguknak.
Persze utólag volt olyan alkalom is, amikor beláttam, hogy pl. az egyik prog death metal zenekar aktuális albumáról túlságosan hosszú lelkendezést írtam, így az még az olvasói levél-rovat teljes terjedelmét is meghaladta és naná, hogy nem került be… Később belegondolva, ha főszerkesztő lennék, én sem tettem volna bele. Mint ahogyan volt arra is példa, hogy zenészes közös fotókat küldtem be, de nem 1-2-t, hanem legalább 10-et, amiből nemhogy nem választottak ki 1-2-t, hanem egyet sem. De azért egy rövid válaszlevélnek örültem volna, hogy mi a probléma és hogyan javíthatnám ki.
Aztán elindítottam 2006-ban a saját honlapomat és oda is írtam lelkes véleményeimet zenekarokról, a Hammer-leveleim pedig ehhez már egy begyakorlott alapot jelentettek, na meg persze a Metro/Metropol-leveleim is. Évekkel később pedig már írogattam az Underview.hu-nak, a Rockinformnak, a Rozsdagyárnak és a Metal.hu-nak.
Lacival volt alkalmam párszor személyesen is találkozni, mindig kedves és udvarias volt. Egy fontos dolog, amit általa tanultam meg – még ha nem is mondta nekem így, szó szerint – az annak a lényegtelensége, ha szerinted nem elegen ismerik a kiadványodat. Ő a munkára koncentrált, kiadni egy bizonyos lapmennyiséget, az elérhető legnagyobb minőségben és a lehető legkedvezőbb áron valamint ehhez egy erős online felületet is fenntartani. Hiába van ott a Hammer bő 2 évtizede szinte minden újságos standon, a legtöbb magyar nem ismerte a kiadványt, ha erről kérdeztem. Tehát van a Hammernek egy több évtizedre visszanéző, országszerte működő terjesztési hálózata, a legtöbb magyar pedig még akkor sem ismerte, ha gyakran vásárolt újságokat. Ez számomra könnyebben elfogadhatóvá tette azt is, hogy a legtöbb magyar költő és író szinte egyáltalán nem ismert név, még a sokkötetes szerzők sem. Elvégre ha az átlag magyar az újságosnál sem figyel fel a rendszeresen kint levő Hammer újságra az ott levő pár tucatnyi újságból, akkor nyilván nem figyel fel a minimum több száz, de inkább ezer magyar költő és író nevei között erre, meg arra a névre. Tehát nem azokat kell győzködni, akik eleve elfordulnak tőled, hanem azokat kell megbecsülni, akik odafigyelnek rád.
Laci profilja jelenleg is az ismerőseim között van. Nézem a halálhírre gyülekező részvétnyilvánításokat, együttérző emojikat és mellettük a neveket… A sok zenész ismerős és nem-zenész ismerősök között pedig ott vannak olyanok is, akik meglepetésemre már nem az ismerőseim… Úgy látom, hogy addig jó voltam nekik, amíg a zenekaraikról írtam, meg amikor egyetértettem velük, de amint az én véleményem eltért az övékétől, még ha nem is veszekedtem velük, sőt olyan tényeket írtam ki, amik nekik kényelmetlenek voltak beismerni, töröltek az ismerőseik közül… Lénárd Laci nem törölt, mivel ő toleránsabb volt a dísztoleránsaknál. Minden jót neked, odafent már együtt bulizol Lemmy Kilmisterrel, Ronnie James Dióval és a többiekkel!”
Nyerges Tamás:
„Lénárd Laci volt. Lénárd Laci van. Lénárd Laci lesz.
Annak, aki nem tudná: amit Lénárd Laci tett a magyar rock/metal színtérért, az felbecsülhetetlen. Ugyanígy a magyar zenei újságírásra gyakorolt hatása is megkérdőjelezhetetlen, és hatalmas. A családjának és a HammerWorld magazin stábnak erőt és kitartást kívánok!
Isten nyugosztalja!”
Holdampf Gábor:
„Kedves Laci!
KisGábor hívott, a hírrel 2 órával ezelőtt, éppen biciklizni indultam, aztán csak járt az agyam, szóval azt se nagyon tudom merre kanyarogtam….
Ott voltam 92-ben, az ajkai Maelstrom, majd az ominózus ‘erősítőlerohadós’ Hoffer dobszólós soproni Paranoid-bulin, ami után ettük a ‘rettenetes pizzát’, amit ‘mielőbb el kellett feledni’. Aztán a bécsi, Blind turnés C.O.C-n, ugyanabban az évben, decemberben, ahol Reed Mullin lekönyörögte a saját gyártású Trouble-pólódat, ’95-ben a templomi esküvőn, ahol szegény Thorday Ákos olyan gyönyörűen énekelt, majd az azt követő Riff Röff-ös igazi ‘ereszd el a hajam’ metallakodalomban, ahol a Mooddal nyomtuk a talpalávalót… Az osztrák CD csempészős találkozókon , a köbméternyi magazinhegy tetején a dolgozószobádban, anyaggyűjtés céljából, hogy megírjam végre Hegedűs Márknak a The Obsessed-sztorit a doom fanzinbe… A soproni kerti futballmeccsen, ahol megtanítottad Gerit focizni, hogy aztán ezt azóta is időről-időre felemlegesd, a Fadrusz utcában az emeleten a Hangpróbán, ahol a röhögéstől már csak sírni tudtunk, olyan sokk volt a Reload lemez. A számtalan koncerten, találkozón, ami szinte kivétel nélkül akut hahotázásba torkollott. A 2018-as Mood videóinterjún, ahol csak az volt a kikötés, hogy a riportert semmiképpen nem mutathatják, és legutóbb a decemberi soproni látogatáson, ahol még Masni kutyát is meg tudtad zabolázni a karizmáddal… vagy karizmoddal… : )
Laci… mi lesz a tervezett meccslátogatással… Hédit és Kristófot ki a fene fogja megtanítani a futball alapjaira…??? Ezt hogy gondoltad??? Mindezt majd még át kell beszélnünk. Találkozunk, Barátom, nem hagyom annyiban a dolgot…”
Érsek Gábor:
„Drága Laci ‘bácsi’!
Egy könyv kevés lenne arra, hogy leírjam hogy mennyit tettél ezért a kis közösségért. Sosem felejtem el, hogy kamaszkorom óta a háttérből mindig segítetted a zenekarunkat, a zenei dolgainkat, mindenben segítettél, önzetlenül. Igen, önzetlenül. Sosem kértél cserébe semmit, nagyon ritka érték ez a mai világban.
Köszönök mindent! Nekem úgy maradsz meg, ahogy mindig a karácsonyi bulikon jókat nevettünk vagy amikor koncerteken nagyokat sztoriztunk! Jó utat Laci ‘bácsi’! Vigyázz magadra!”
Simon András:
„Újabb hatalmas és nagyon korai veszteség…
A Metal Hammer újságon nőttem fel. Minden infót onnan kaptam a pre-internet korában, de még utána is.
Mindent tudott a rock/metal műfajról! És mindig számíthattunk rá, mikor az aktuális zenekaromnak valamilyen – szerintünk – fontos eseményéről, híréről szerettük volna a közvéleményt tájékoztatni. ‘Csak küldd el és beteszem!’ írta röviden…
Egyszer – még 2001 táján – egy wieseni Backyard Babies-koncertről írt beszámolómat is betette (kisebb javítgatásokkal persze) az Élő Fém rovatba. Nagyon büszke voltam, hogy a ‘Bibliába’ bekerült az irományom…
Nyugodj békében, Lénárd Laci!”
A temetésen elhangzott dalok
Supertzar – Black Sabbath
Close My Eyes Forever – Ozzy / Lita
Rainbow Eyes – Rainbow
The Rambler – Black Stone Cherry
Bringin On A Heartbreak – Def Leppard
Over and Over – Black Sabbath
Stairway To Heaven – Led Zeppelin
Dream On – Dio / Malmsteen (Aerosmith)
Raise Your Horns – Halestorm
Lonely Is The Word – Black Sabbath
Dreamer – Ozzy
This Is Your Life – Dio
Planet Caravan – Black Sabbath
