Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
Animus
Fredrik Backman svéd író, a legnagyobb sikere talán Az ember, akit Ovénak hívnak c. regény, amelyből készült svéd film is, meg amerikai is (utóbbiban Ottora nevezték át, és Tom Hanks játssza a főszerepet, és elég jó még az is). De a Hétköznapi szorongások-ból is létezik filmes verzió, a Netflixen látható minisorozat, ami amúgy nem rossz, de túl sok mindent változtattak meg benne, és valahogy Backman beteg humora és mélyen emberi mondanivalója is csorbult közben.
Úgyhogy olvasd el a könyvet inkább. Pláne, mivel a regényben az egyik szereplő death metalt hallgat, és ez sincs így a tévés verzióban.
A történet egy svéd kisvárosban játszódik, december 30-án, mikor egy botcsinálta bankrabló véletlenül túszejtővé válik. Ám ez a túszdráma egészen máshogy alakul, mint ahogy krimikben vagy a véres valóságban megszokhattuk. Hogy mást ne mondjak, Backman egyenként bemutatja az összes szereplőt. Apránként kiderül, hogy bár elsőre mindenki idiótának tűnik, a bankrablótól kezdve a túszokon át a két rendőrig, akik próbálják megoldani a helyzetet, míg meg nem jönnek a stockholmi profik – szóval kiderül, hogy végül is mindenkinek van oka arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy, mindenkinek megvan a maga története, életútja, és annak fényében egész máshogy tűnik fel mindegyikük. Persze, sokan már ovis korukban megtanulják ezt az ordas nagy klisének hangzó dolgot, hogy mindennek megvan a maga oka, és eléggé sokat segít a túlélésben, meg egyáltalán az életben való lavírozásban, ha megpróbálod megérteni a többi embert. De azért csak jól jön, hogy ez a regény is erről szól.
Már csak azért is, mert Backman, miközben tényleg jól ismeri az embereket, és hitelesen tud a leghajmeresztőbb őrültségekről is mesélni, mindezt megveszekedett skandináv humorral teszi, aminek köszönhetően sosem csap át giccsesbe vagy megmondóba a regény, hanem végig remekül szórakozol.
Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 5.
Fumax
Neil Gaiman monumentális és úttörő képregényfolyama, a Sandman öt gyűjteményes kötetben jelenik meg magyarul. A címadó, avagy Morpheusz, az Álomúr története amúgy lezárult a 4. kötetben (s ez persze nem igaz, hiszen Álom a hét Végtelen egyike, nyilván nincs vége, míg a világnak nem lesz). Az 5. kötet inkább amolyan extrák gyűjteménye, rendkívül színes és változatos – bár ez eddig is jellemző volt a Sandmanre. De szóval vannak itt ilyen-olyan jubileumok, évfordulók kapcsán írt és rajzolt képregények, történetek, melyek egy része az eredeti fő sztorihoz is ad némi pluszt, de leginkább tényleg csak extrák. Persze sok más képregény örülne, ha a legjobb részei megütnék ezen extrák szintjét.
Meglepő módon Az álomvadászok című novella a kötet elején és végén is szerepel, de két olyannyira eltérő verzióban, hogy teljesen jogos volt mindkettőnek helyet adni az ötödikben. Sőt, az első verzió szerintem nyomban az egyik legjobb fejezete ennek a könyvnek. Ezt egy Yashitaka Amano nevű japán festőművész illusztrálta, de nem képregényes módra – külön van a szöveg és mellette a hozzá készült festmények. A japán legendákból merítő kísértethistóriát lenyűgözően pazar és hangulatos stílusban gazdagítják ezek a képek. De a P. Craig Russell által rajzolt képregényes verzió is nagyon ott van, egyszerűen csak Amano változata mellett szinte minden más elsápad.
A Végtelen éjszakák című részben mindegyik Végtelen kap egy fejezetet, mindet más festette-rajzolta, de akármennyire burjánzóan látványos és kreatív is mindez, kicsit fölöslegesnek érzem. Van a Végtelenek között olyan, akiről annyira keveset tudni, és annyira különleges, emberi ésszel megfoghatatlan karakter, hogy a próbálkozás sem adhatja vissza a lényegét… De az összképhez ez is hozzáad. Más kérdés, hogy a Halál és Velence c. fejezetet már a Death – Halál: Teljes gyűjtemény című külön kötetben is olvashattuk.
Nem sorolom tovább, akit berántott a Sandman-világ, az úgyis megveszi, a többiek meg kezdjék az első kötettel.
Rédei Viktória – Gyuricza Márta: Az Ezerfejű Történetei. Első: A vadász
Magánkiadás
Rédei Viktória és Gyuricza Márta sorozata, Az Ezerfejű Történetei a bizonyítéka annak, hogy még mindig lehet újat, izgalmasat, érdekeset összehozni abból a mára elcsépelt alapötletből, hogy fogjuk a mítoszok, legendák lényeit, történeteit, és átemeljük őket napjainkba (vagy modernebb korokba).
Először az Alig Használt Képregények képregényantológia 3. kötetében olvastam a sorozat egy részletét (Ulfhednar), mely előzménytörténet, míg az AHK 5. kötetében található epizód amolyan átvezető – a sztori igazán ebben a közel 100 oldalas képregényben indul el.
Ehhez képest meglepő, hogy visszavettek a színekből, és időbe telik, mire az ember megszokja az egyszerűnek ható, mégis baromi kifejező rajzstílust. Melynek fontos eleme, hogy ha felbukkan valami szín (vagy mintázat), akkor az egy-egy adott szereplőhöz ill. környezethez kapcsolódik – igen kreatív megoldás. Hanem a történet sem akármi, már csak azért sem, mert rég olvastam utoljára igazán lebilincselő sztorit vámpírokról. De ennek a párosnak még ez is megy, és ne feledjük, bár ez a kötet a vérivókra koncentrál, a szerteágazó történetfolyamban számos más mítikus szereplő is lesz (ill. már van is).
Az egyik legerősebb összetevője ennek az egész, őrületesen gazdag és sokrétű (vagy inkább annak ígérkező) sorozatnak az, hogy igyekszik megmutatni, hogyan reagál az emberi társadalom arra, ha kiderül, hogy a mesebeli-, meg horrorba, fantasybe való lények léteznek – és arról sem feledkezik meg, hogy ezek a lények hogyan reagálnak arra, hogy létük napvilágra kerül. De a sztori nem csak nagyban, globálisan érdekes, az egyes szereplők is rétegzettebbek, mint számos, hasonló elemeket használó történetben. Kíváncsian várom a folytatást!
Chrétien de Troyes: Perceval, avagy a Grál meséje
Prae Kiadó
Chrétien de Troyes (kb. 1140 – kb. 1190) francia költőt a regény műfajának egyik megteremtőjeként tartják számon. A Perceval pedig alighanem a legfontosabb műve, még úgy is, hogy előbb hunyt el, hogysem befejezhette volna.
Az Arthur király és a kerekasztal lovagjai mondakör kedvelői számára különösképp csemege ez a verses regény, melyet Vaskó Péter remek fordításában olvashatunk. A mű nyilván hatott Wagner operáira is, s mondanom sem kell, hogy azok meg aztán számos metal zenekarra is. Mégis érdekes, hogy bár az irodalomtudomány ill. a történelem jelen állása szerint ez az írás hozta úgymond divatba a Grált, annak mibenlétét legfeljebb sugallja. Ahogy többször is elhangzik a történetben: „Mi a Grál? Kit szolgál?”
De ha nem is kapunk választ de Troyes írásából erre a két égető kérdésre, izgalomban, sőt meglepetésben így is bőven van részünk. Engem legalábbis meglepett, hogy a címszereplő Perceval ill. egy másik híres-neves lovag, Gauvain kapcsán milyen döbbenetes mélységű jellemábrázolást kapunk. Míg előbbi forrófejű ifjú, aki tudatlanságával enmagára és másokra is szörnyű szenvedéseket hoz, utóbbi a tapasztalt, sokat látott, higgadt lovag mintaképe – s mindkettejükről hallunk jót és rosszat egyaránt. Mindkét lovag hús-vér, valódi emberként jelenik meg, hibázni, tévedni, sőt akár aljasul viselkedni épp úgy képesek, mint fejlődni.
De akármilyen komoly, komor és szimbolumokkal terhelt is a történet, de Troyes nem félt humort is alkalmazni, sőt, már-már erotikus jelenetek is akadnak. A ma dívó politikai korrektségnek persze híre-hamva sincs, az érett olvasó bizonyára képes mindezt a helyén kezelni, s elfogadni, hogy akkor így voltak a dolgok. Már csak azért is, mert az Artúr-mondakör és a Grál eszménye felmérhetetlen hatással volt az európai/nyugati kultúrára, de még a történelemre is.
Mr Tan – Mato: Jizo
Fumax
Ritka csemege ez az elvileg felnőtteknek szóló (seinen) manga a magyar könyvpiacon, és nem azért, mintha bármi 18-as karikás dolog lenne benne, ámbár néhol tényleg félelmetes. A mondanivalója miatt érzem igazán kiemelkedőnek, ill. ahogy azt átadja. A témája ugyanis a halál, így végül is érthető, hogy érettebb olvasóknak ajánlják.
A történet egy játszótéren kezdődik, ott ücsörög egy Aki nevű japán kisfiú, akit mintha senki észre sem venne, s hamarosan maga is ráébred, hogy elveszett, nem talál haza. Ám segítsége érkezik, a Jizo nevű, kissé lelakott külsejű, ugyanakkor enyhén buddhista szerzetesre emlékeztető srác személyében, aki igyekszik Akit biztonságos helyre kalauzolni. Az elveszett fiú nem biztos benne, hogy megbízhat az idegenben, pedig aztán találkozik olyasvalakivel is, aki egyértelműen gonosz. Az éjszaka érkező lény még leginkább boszorkányhoz hasonlít, és Akiért jött…
Nem is annyira maga a történet teszi kiemelkedővé ezt a mangát, hanem az, ahogy a japán sintóista halálfelfogást megjeleníti. Ennek a vallásnak egyes elemei Miyazaki Hayao filmjeiből is ismerősek lehetnek, és ahogy azok a filmek, úgy a Jizo is ad valami tisztát, szépet, vigasztalót. Hangulatos, visszafogott, érett manga, jó, hogy megjelent magyarul.
