Kiadó: Metal Blade / Írta: Kánya Ferenc / 8

Vannak a metalon belül nagyon nehezen körbejárható-körülhatárolható területek. A sludge, mint a zene egy extrém megjelenési formája mindig egy ilyen megfoghatatlan valami volt a számomra, olyan mértékű az összemosódás benne a hasonszőrű és a teljesen más műfajokkal, hogy a produktum mindig valami lehangolt, szerteszét torzított, mocsaras cucc. A műfaj mélyét nem figyelem, nem követem, számomra az ortodoxok hallgathatatlanok, különösen ha death vagy black metallal, esetleg mindkettővel keverednek. Az olyan muzsikák, mint a Primitive Man, a Lord Mantis vagy a Dragged Into Sunlight – hogy csak egy párat említsek – ez a kategória. Az ilyenektől feszült leszek mint valami sz*r horrortól, amiben nem történik igazából semmi, csak ömlik a vér és a végére még a narrátor is meghal.

Mindenre van azonban megoldás, hála Istennek vannak olyan bandák is, amelyek a hozzám hasonló unfitek számára is elérhetővé teszik a műfajt – kicsit közelebb húzzák a mainstream felé, de tulajdonképp már az is elég, ha nincs rajta a „nem emberi fogyasztásra“ bélyegző. Azok a csapatok, amikre odafigyelek, mint például a Mortals, a Kvlthammer vagy a Black Tusk a tengerentúlról – ahonnan jön ez a zene – vagy itt a kontinensen a svéd The Vice meg a német Mantar, mind egy kis rockos lüktetéssel ütik fel a zenéjüket, ki így, ki úgy. Van, aki partizós témákkal, van, aki szomorúbb, sötétebb szövegekkel. A felsoroltak közül a The Vice az abszolút popos megközelítés, a Mantar pedig a bizarr, de ők mindannyian a lakossági változatát játsszák ennek a fajta túlvezérelt pincezenének, ami pont ettől élvezhető.

Ez a német formáció két tagot számlál, a húrosokat és a frontemberi feladatokat Hanno menedzseli, aki kölyökkora óta a súlyos zenék rajongója, a dobokat pedig Erinç, róla meg annyit kell tudni, hogy török származású, tőle ered a Mantar név, ami törökül gombát jelent, és nemigen hallgat metalt. Ez a hatodik teljes albumuk. A fennállásuk korai éveiben ők sem pont abban a felfogásban nyomták, ahogy most, de lehet mondani, hogy igen erős a koncepció. A Mantar zenéjében alapvetően a sludge belassult, mocskos hardcore-ja elegyedett punkrockkal, később black metallal, aztán némi alt/grunge-szerű dolog is keveredett bele. A Post Apocalyptic Depression dalaiban valami stomp rockos, stoneres pulzálást is érzek, és meglehetősen letisztult állapotban van jelen mindez, ám ettől még ne várjunk fémes kristályosodást, még ha nem is túl mély, attól még elég sár ez a cucc. Tempókban, témákban szűken, de változatos anyag, mondjuk ez egyrészt ez nem szigorú elvárás ezen a vonalon, másrészt meg a szürkétől, a monotontól azért elég messze van.

Nekem a nagy energiájú, húzó ritmusú rock’n’roll tételek jöttek be, az olyanok, mint az Absolute Ghost, a Halsgericht, a Pit of Guilt és a Two Choices of Eternity, de ha te másképp szereted a súlyos zenét, szerintem találsz te is magadnak valót a dalok között.

–

(A lemezismertető eredetileg a februári digitális különszámunkban jelent meg.)

„Elképesztően imádom ezeket az arcokat. Ez a zsigeri, beleszarós lazaság a kriptaszagú világvégehangulattal és pusztulat sounddal keverve egyszerűen odabasz!”
– Szénégető Richárd 9

„Lemmy szelleme kísért. Az énekhang és a koszos gitártémák tekintetében mindenképpen. Pedig ezek a németek még a Motörheadnél is kevesebben vannak. Nem komplikálják, érzésből nyomják. Nem egy slágerzene, mégis elhiszem, hogy erre lehet bulizni, élőben odaver!”
– Cselőtei László 8

„Az eddigi kosz, dög és megbotránkoztatás továbbra is megvan, ám semmi több.”
– Gáti Viktor 7

„Feelinges sludge ’n’ roll. Tufa, de ettől jó!”
– Kiss Gábor 7

„Jó zajos, van sodrása, de valami azért hiányzik nekem belőle.”
– Uzseka Norbert 7

„Sok albumra mondtuk már, hogy nélkülözi a szabályszerűséget, de azt hiszem, a Mantar anyagára ez most hatványozottan igaz. Mondjuk, pont ez is adja meg a különlegességét, hogy egyfajta piszkos-lucskos ’örömzenét’ tartalmaz. Lehet, hogy itt a duó tagjai nem használtak mondjuk bevásárlókocsit hangszerként, ahogy a The Body és az Intensive Care tagjai tették a Was I Good Enough? albumukon, de van egy olyan gyanúm, ha a stúdióban a kezük ügyébe került volna egy, akkor megtették volna.”
– Zubor Olly 7

„Sludge, hardcore, posztpunk, noise rock egyvelegét adja az új Mantar – egyszóval koszos, súlyos, mocskos, varacskos cucc ez, ami minden, csak nem csalogató belépőmuzsika. 🙂 Így lemezen nekem nem sokat mond, élőben viszont – megfelelően szuggesztív előadásmód mellett – el tudom képzelni, hogy rendesen gyalul.”
– Schmidt Péter 5

„Primitív, tufa önmegvalósítás. Súlyos, mocskos káoszzene, aminek már a befogadásához is szükséges egyfajta másállapot, talán éppen egy posztapokaliptikus depresszió. Ugyan a két srác, Erinc és Hanno új albuma hoz némi újdonságot az eddigi munkáikhoz képest – a korábbiaknál tisztább énekhang, német nyelvű dal –, de az ingerküszöbömet most ezzel együtt sem ütötte át a Mantar.”
– Gyuricza Ferenc 3