Kiadó: RELAPSE / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A 2012-ben alakult ír Malthusian már a 2013-as demóval, de főleg a kimondottan érett Below The Hengiform EP-vel komoly tényezőként lépett színre. Beletelt némi időbe, míg a csapat tető alá hozta az első albumot, de a 2018-ban kiadott Across Deaths minden tekintetben megérte a várakozást, meghálálta a bizakodásteljes türelmet. Egészen kiváló album: a death metal lávaszerű alapképletét – szándékosan nem írok nagy neveket –, nagyon komoly újraértelmezésnek vetették alá a zenészek, és ennek eredményeként egy monstruózus mű született. Sajnos az album megjelenését követően kivált Andy Cunningham gitáros (vele interjúztam az Across Deaths kapcsán), de utódjával kiegészülve, újabb néhány év elteltével megjelent egy split anyag a Suffering Hour legénységével a másik oldalon. Ez volt a Time’s Withering Shadow 2002-ben. Lehetett sejteni, hogy a háttérben zajlik a munka, s kisvártatva megjelent a The Summoning Bell című második album.
A Malthusian-debüt nagy erénye abban rejlett, hogy a kaotikusnak tűnő, fergetegszerű death metalban kitűnő témákat, riffeket, dalszerkezeteket találtunk, vagyis akármilyen őrült volt a zene, a kontroll, az átgondoltság, a megkomponáltság nem volt kérdés. Amikor kezdtem ismerkedni az új lemezzel, az jutott eszembe, lehet, hogy Cunningham távozásával a jó témákat is magával vitte, mert az első néhány alkalommal nem nagyon éreztem az anyagban azt a pluszt, ami a csapat addigi ténykedését jellemezte. Viszont mindig észben kell tartani, hogy ez nem slágerzene, lakossági pop-metal, a riff-nagykönyv lapjainak az átnyálazása, hanem a death metal olyan felfogása, amely mindig kész arra, hogy szétszerelje a teljesen működőképesnek tűnő gépezetet, és azt szokatlan módon alkossa újra. Benyomásaim szerint a Malthusian, ha nem is alapjaiban, de részben ezt a metódust követi az idei lemezzel is.
Miközben szólnak a kompromisszummentes, vad tételek, az ismertnek tűnő lávaszerű riffelés (Matt Bree, Tom McKenna), ami eszünkbe juttathatja a death metal nagy alakjait – főleg az Államokból –, rálelhetünk egy olyan ízre, hangulatáradatra, ami már a kitűnő Below The Hengiform EP-n saját hangot, arcot és fegyvertárat adott hozzá a csapat hangzásához. Ez az eszköztár az Across Deaths kirobbanó erejú szerzeményeiben tovább bővült, s úgy tűnik, a The Summoning Bell a csapatra jellemző extrémitás és nekibőszült lendület megtartása mellett igyekszik finoman, óvatosan tovább szélesíteni a látómezőt.
A death metal-mélyszántások közé be-bekerülnek olyan tételek (ilyen az Isolation intrója is), amelyek a Malthusian kísérleti arculatából adnak némi ízelítőt: a The Onset Of The Death Of Man gitárral előadott experimentális közbeszúrása e vonalon mozog, de a brutális, vaskos Eroded Into Superstition hat és fél percében is nekilódulnak a gitárosok ujjai. Ne legyen félreértés: amit hallunk, az teljes egészében death metal, ám világosan kitűnik, hogy az ír gárda nem halad senkinek a nyomdokán, hanem saját fenevadat etetnek a saját maguk által elejtett prédák húsával. Nem kívánnak mások által kitaposott ösvényeken botorkálni.
Miként az előző albumon, úgy az idei lemezen is előfordulnak lassabb, hangulatosabb részek, kvázi-akusztikus témák, de az igazán nyers, durva, horzsoló produkció révén az összkép mindenhol baljós és fenyegető. Nem is beszélve a doomos témák súlyosságáról – lásd Amongst The Swarms Of Vermin. Ez a csapat nem egy a hörgős bandák milliói közül: ez az ír formáció képes kihozni magából a metal egy olyan felfogását, ami valóban közel áll ahhoz, amit eredetileg „death” metalnak hívtak. Nem elég a hörgés és a mélyen dübörgő gitár – a játék technikássága végképp nem kritérium –, olyan miliőt kell létrehozni, ami valóban beszippantja és összepréseli a hallgatót. A ritmusszekció (Johnny King dobos, Federico Benini basszusgitáros) természetesen fölényesen játszik, s Bree hörgése sem vesztett impulzivitásából.
Ha az új albumot nem is érzem olyan erősnek, mint elődjét, bőven van mit kiaknázni a Malthusian idei anyagán.
