Kiadó: Warner Music / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 10
Amikor 2017-ben Chester Bennington meghalt, teljesen összetörtem. Annyira, hogy egy lyukas ötforintost nem adtam volna azért, hogy lesz folytatása a Linkin Parknak. Mondom ezt úgy, hogy még Chester életében volt egy ilyen pletyka, hogy ha ő valamiért kiszállna, akkor a zenekar lehet, hogy egy énekesnővel menne tovább. Nyilván ezt senki nem vette komolyan, de a tragédia után már nem tűnt ez annyira hihetetlennek. Aztán tavasszal, nyár elején már jöttek a pletykák, frontcsajosan folytatja a banda? Hát, nem mondom, hogy felpörögtem ezen hír hallatán.
Amikor megjött a hivatalos bejelentés, a live stream és az első single, a The Emptiness Machine, azonnal éreztem: Igen. Ez. Így. Igen. Nem tudom megmondani, miért fordult át a pesszimizmusom egyfajta hurráoptimizmusba, de kétségtelen, hogy átfordult és úgy is maradt. A Heavy Is The Crown és az Over Each Other is csak azt bizonyította, hogy ez a formáció életképes így. Nagyon tetszett, hogy ez a három szám, amely gyakorlatilag a zenekar három különböző korszakát villantotta fel, mégis úgy tette ezt, hogy azért volt esélye Emilynek önmaga maradni. Nyilván Mike Shinoda nem tegnap kezdte, pontosan tudta, ha kiöli Ms. Armstrongból az egyéniséget, többet veszíthet vele, mint amit nyerhetne. (Ahogy egy esetleges Chester-klón bevonásával létrehozandó öntribute-tel is vesztene.)
Persze a két egyéb tagcsere lehetett volna aggasztó, de bevallom, Rob Bourdon kilépése, állítólagos zenéléstől való visszavonulása és Colin Brittain csatasorba állítása például még izgalommal is töltött el, ugyanis Colin egyrészt remek producer, másrészt pedig sokkal izgalmasabb dobos, mint Rob. Brad Delson turnézástól való visszavonulása már kicsit jobban aggasztott, de itt meg tudni lehetett, hogy a dalszerzésben és a lemezkészítésben részt vett, a turnékra csatlakozó Alex Feder (igazi nevén Leonard Friend) pedig egyelőre úgy tűnik, kellően profi, így nem éreztem, hogy lenne gond.
A tíz dal és intro 33 perce igazi ajándék és jutalomjátékba oltott örömzenélés. Több tételen érezhető, hogy a tavaly kiadott Lost Demos válogatás átvizsgálása közben jöhetett az ihlet, mert egészen korai időket idéznek. Tökéletes példa erre a Two Faced, vagy a Casualty, de még az IGYEIH is, amik nem lógnának le a Hybrid Theoryról, vagy a Meteoráról sem. Ugyanakkor ott van például a Cut The Bridge, aminek pattogós tempója és éneklős verzéi, dallamos refrénje számomra egyértelműen a The Hunting Party időszakát és zenei világát idézi meg. Úgy is voltam vele első hallásra, ha kiderülne, hogy onnan maradt le, nem lennék nagyon meglepve.
Az előbb említett hármas, ami lehetne az első két lemezen, érdekes módon már elsőre is nagyon impozáns volt. A Casualty agresszivitása, zaklatott verzéi és brutális, punk/hardcore feelinges refrénje annyira természetesen jönnek, hogy amikor a dal utolsó harmadában Emily zaklatottan zihál az utolsó refrén előtt, simán el tudom képzelni, hogy valamilyen valós parát „felhasználva” kvázi bepánikolt a stúdióban.
Az utána következő Overflow meg ennek a dalnak a tökéletes kontrasztja. Elszállós, kis túlzással popdal, amiben Mike rapje néha kicsit MGK füstös, lebegős dolgaira emlékeztet, Emily is teljesen máshogy, lágyan és bánatosan énekel, előkészítve az első körben gyakorlatilag elmaradó, mégis hiányával felzaklató refrén nélküliséget. Mike éneke és dallamai többször eszembe juttatták itt Chinót és a Deftonest. A dal végére berakott „magnókazetta effekt” pedig egy több mint tökéletes easter egg a xerós időkből származó Stick N Move-ra. Egyszerűen pazar.
A Two Faced egy kötelezően kislemezre kívánkozó dal, amivel bebizonyíthatja a csapat a legnagyobb kételkedőknek is, hogy bőven van itt puskapor, nem csak pop van, hanem bizony kőkemény riffek és megarefrének is. A Stainedben újra visszaköszön a Machine Gun Kelly feeling, a Ticket To My Downfall környékéről, de csak néhány pillanatra, mert a refrénnel már újra a 2000-es évek elején vagyunk.
A rejtélyes című IGYEIH ismét egy keménykedősebb darab, ami felráz minket a slágeres elődjéből, hogy így, utolsó előtti dalnak még megmutassa: korai lenne megpihenni. Emily ismét hatalmasakat énekel, szívfacsaró dallamokkal. A lemezt záró Good Things Go annak a három, pop-rockosabb lemeznek a vonalát viszi tovább, amiket én annyira nem szeretek, de itt, a lemez zárásaként tökéletesen funkcionál, a szívkitépő, de mégis reménykeltő dallamok itt is komoly szerephez jutnak és megkockáztatom, Mike még sosem énekelt ilyen jól, mint ebben. Ahogy az egész dal lassan felépül, majd a második refrénre kiteljesedik, azt pedig egyenesen tanítani kellene. Csodálatos.
Nyilván a hangzás végig pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Ha a dal a koszos, karcos soundot igényli, azt kapja, ha a tisztább, poposabb megközelítést, akkor azt. Mr. Hahn megint olyanokat effektezik és díszit itt-ott, hogy elsőre nem is biztos, hogy fülbe tűnik a jelenléte, de már második hallgatásnál tudja az ember: ha nem lenne ott, rettentően hiányozna.
A lemezcím természetesen egy hangyányit túlzás, ugyanis nem teljesen ment vissza a startvonalig, nulláig a Linkin Park, de az egészen biztos, hogy sosem voltak még ennyire nehéz helyzetben, ami a lemezkészítést (is) illeti. Nagyon okosan csinálták a dolgot, és pont annyira maradtak meg önmaguknak, amennyire merték megmutatni, ez most egy teljesen új kezdet is egyben. Valamiért úgy érzem, a jelenleg ellenük ágálló hangos kisebbség egész csekély része marad majd csak meg ellendrukkernek, azok, akiknek soha, semmi nem jó. Őket sem szabad bántani emiatt, hiszen még gyászolnak, és nem értik, miért akar a zenekar és mi, rajongók már egy kicsit felszabadultabban lélegezni és kicsit talán tovább is lépni. Az, hogy már itt az ideje, nekik még kevés. Mégis biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még együtt gondolkodni egy-egy koncerten, ahol nem az lesz a téma, ki várta a From Zerót és a HT 25-t. Más pedig nem számít, csak ez. Meg persze az, hogy újra van nekünk Linkin Park, hiába jelent ez most már egy kicsit mást, egy kicsit máshogy. Ez így van jól, hiszen ahhoz képest már mi is egy kicsit mások vagyunk, és egy kicsit máshogy gondolkodunk.
