A Limbonic Art komoly névnek számított a norvég black metalban a ’90-es évek második felében, köszönhetően a Moon In The Scorpio alapműnek, ami az úgynevezett szimfonikus black metal egyik klasszikusa és az Emperor nyomdokain fontos szerepet játszott egy al-műfaj kialakításában. Az In Abhorrence Dementia is minőséget mutatott fel, és pár lemez erejéig ezután is tartotta magát az ekkor még duóként funkcionáló csapat, de a nívó a Limbonic Art és a szimfo black zsánere kapcsán párhuzamosan kezdett lehanyatlani. A 21. századra csökkent a lendület, a kifogyó muníció az egyre ritkább lemezkiadásban is megnyilvánult, de a 2009-re egyedül maradt Daemon 1-1 lemezt elpotyogtatott olykor. Utoljára 2017-ben a Spectral Abbys CD/LP-t. Most, hét évvel később, újra egyet.
Opus Daemoniacal a Limbonic Art új albuma, s ugyan Daemon tisztában lehet vele, hogy a formáció 2024-ben már nem lesz olyen trendformáló hatású, mint egykoron, meg kellett mutatnia, hogy szerinte milyen a black metal. Elsőre a hangzás letisztultságát észleltem. Ez azt jelenti, hogy a billentyűs hangszerek, amelyek a kezdetekkor meghatározó szerepet vittek, szinte nyomtalanul eltűntek, azonban Daemon a gitárokkal és az intenzitással is igyekszik megteremteni azt a monumentális hangzásvilágot, ami a Limbonic Art korai „dicsőséges” időszakát oly egyedülállóvá tette. Vadul kalapál a dobgép, néha egészen őrült blastbeateket diktál a masinéria, de a változatos tempók mellett is mindvégig megvan a zene zabolátlansága, kompromisszummentessége.
A produkció révén Daemon egy olyan sűrű hangképet igyekezett létrehozni, mindvégig támadó, tömény gitárözönnel, beleágyazott északi dallamokkal, amelyek egy pillanatnyi szünetet sem engedélyeznek a hallgató számára. Daemon károgása is fennen zeng, s olykor néhány kórussal is emeli eme északi opusz zordságát. A gondom csak annyi, hogy ugyan a keretek szépek, adottak, zúg, tombol a Limbonic Art-féle norvég black metal, igazán kiugró ötletet keveset hallok. Az elszántság, a kedvelt, megvallott, megélt zenei világ kinyilvánítása egy dolog, az őszinteség szintén, azonban mintha kissé kiürült volna a lőportár, pontosabban csak részlegesen sikerült megtölteni. Hozzátenném, hogy a kattogó dobgép hangja sem dob fel túlzottan.
Korrekt lemez az Opus Daemoniacal, jelzi, hogy él még ez a hangzásvilág, de a régi nagy idők elmúltak.
