Kiadó: SUN & MOON RECORDS / Írta: MILÁN PÉTER / 8
Ha a black metalt hipotetikusan origónak tekintjük, láthatjuk, hogy szálak tömegei indulnak ki ebből a centrumból jelezvén, hogy a műfajnak ezer és ezer formája van, s egyes új zenekarok révén újabb és újabb arculatait vehetjük szemügyre. Az epikus vonulatoktól a különféle népzenékkel kokettáló, vagy éppen disszonáns bandákon át a legeklektikusabb kísérletekig rengeteg sajátos hangzásvilág születik a black metalon belül. A BM határtágítójaként lépett fel 2021-ben a chilei Kexelür is.
A 2022-es bemutatkozó demót (Llava a las profundidades…) egy évvel később kiadta CD-n a Sun & Moon Records, érkezett egy split a már feloszlott német Licht- und Schattensaiten társaságában, majd tavaly év végén egy újabb demó (La vida como condena pesadillesca). 2025 tavaszára érett meg az idő az első nagylemez kiadására. Első érdekessége, hogy dacára annak, hogy album, mindössze 30 perces, vagyis rövidebb a demóknál. E terjedelmen három tétel osztozik.
A Llava a las profundidades… CD-t rendre előveszem, az anyag nem szűkölködik tekervényekben, élvezet bennük elmerülni a nehezebb részekkel együtt is. Ehhez képest – és a másik két kiadványt is figyelembe véve – meglepett a debütalbum, mivel jóval nehezebben emészhtető és megközelíthető, mint a trió bármelyik korábbi anyaga. Ebben fontos szerepe van a produkciónak, ugyanis a lemez nagyon zajosan szól, mondhatni kimondottan kaotikus az összkép. Ehhez a felvételhez képest a Llava a las profundidades tisztábban, szellősebben szólt, ami nem ártott a zene töménységét tekintve. Ezúttal nincs ilyen „könnyítés”, a félórás album olyan, mintha ez idő alatt egy sötétfekete felhőből a legintenzívebb jégeső zúdulna ránk, s csak pillanatokra enyhül az égiháború, hogy azt higgyük, megmenekültünk.
Én szeretek nehéz, lassan kibomló, témák sokaságát felvonultató lemezekben elmerülni, a Kexelür albuma pontosan ilyen. Mind a három szerzemény riffek, témák, harmóniák miriádjait tálalja fel, s az intenzív orkánt olykor lidércnyomásos hangvíziók, szellősebb, ám egészen horrorisztikus részek váltják fel, mint a Ningún resplandor evitará el final utolsó perceiben hallhatjuk. Az album egyetlen összefüggő kísérletként fogható fel, amely a black metal hangzásképét felhasználva él a zenei experimentalizmus véghetetlen lehetőségeivel. Egyes pontokon a Kexelür hasonló nyomvonalakat jár be, mint az a black metalban nagy általánosságban „szokás”, más szavakkal: közelebb áll ahhoz, amit black metalnak hívunk, ám e tételek túlnyomórészt masszív kísérletekből állnak, ahol a disszonáns hanghuzalok sokszor átláthatatlan szabályoknak engedelmeskedve haladnak egymás mellett, vagy keresztezik egymás útjait. A J. névre hallgató frontember őrült hangja is ilyen értelemben illesztendő bele a szürreális összképbe.
Nehéz hasonló neveket említeni a valóban extrém palettáról, amelyek a latin-amerikaiakéval összevethető medrekben furkálnak, de aki megbirkózik olyan formabontó/formaalkotó csapatokkal, mint a Thantifaxath, a Deathspell Omega, a Portal, vagy a Blut Aus Nord legtekervényesebb dolgai, a Kexelür lemezével is megtanulhat bánni. Így sem lesz könnyű.
