1986 szeptemberében jelent meg az Iron Maiden hatodik albuma, a Somewhere In Time, és már pár héttel a lemez megjelenése előtt elindult a masszív turnéjuk, amelynek hatodik állomása Budapesten volt, az MTK-stadionban. 1987 januárjában startolt a körút észak-amerikai szakasza, az alábbi interjú akkor készült Steve Harrisszel.

A múlt év szeptembere óta turnéztok. Nem vagy nagyon fáradt?
„Ha egyszer elkezded nyomni, akkor nagyon fitt leszel, és belelendülsz. Csak akkor érzed a súlyát, amikor egy időre abbahagyod, mint például karácsonykor.”

Jobban szeretsz turnézni, mint stúdiózni?
„Határozottan. De élvezem a zenei alapok feljátszását is. Az nem tart olyan sokáig a stúdióban, szóval az nem olyan rossz. Ha viszont egy olyan zenekarban lennék, ahol ez évekig tart, az az őrületbe kergetne.”

A Somewhere in Time album felét te írtad. Melyik szám a kedvenced?
„Talán a Heaven Can Wait, de a koncerteken nagyon szeretem játszani a Wasted Yearst, mert arra nagyon be lehet indulni. Az is jó, hogy olyan dalokat játszhatok, amiket nem én írtam, mint például a Stranger in a Strange Land. A kezdeti időkben még mindent én írtam, most azért Adrian (Adrian Smith gitáros) és Bruce (Bruce Dickinson) énekes is sokat segít.”

Mennyire veszel részt a színpadkép kialakításában?
„Eléggé benne vagyok abban is. Muszáj. Ha olyan a színpad, hogy nem passzol ahhoz, amit csinálunk odafent, akkor jönnek a problémák. Az ötletek nagy része az albumborítóból, a dalszövegekből és magukból a dalokból származik.

Úgy érzitek, hogy a színpadi látványnak minden turnén egyre kidolgozottabbnak kell lennie? Ezt várják el a rajongók?
„Az emberek azért jönnek a bulikra, hogy lássanak és halljanak minket. Nyilván a zene a lényeg, de a zene fokozásához nem árt, ha jó a show. Minden, amit csinálunk, a dalokhoz kapcsolódik, nincsenek öncélú robbanások.”

Voltak már olyan mókás momentumok, mint a Spinal Tap filmjében?
„Akadt néhány. Amikor például az óriási Eddie egyik keze megégett, és mivel az felfújható, így csak az egyik keze emelkedett a magasba. Egy másik alkalommal meg a dobfelszerelés alatti Eddie-fej akadt el, mert a hidraulika beragadt. Elég vicces volt, tényleg. De amúgy nem sok baj történt eddig.”

Mi a helyzet nálatok a koncert után? Őrült vagy visszafogott a hangulat?
„El kell ismernem, hogy nem vagyunk már olyan őrültek, mint régebben. Talán a kor miatt, és az is tény, hogy elegünk lett abból, hogy folyton elmegyünk bulizni. A korai turnékon nyilván megőrülsz, mert még minden új számodra, nem voltál még azokban a klubokban. De amikor már négyszer vagy ötször is visszamentél ugyanarra a helyre, akkor már egy kissé elkopik ez a varázs. Most inkább a hotelben maradunk és filmeket nézünk, bár néha-néha azért bulizunk is. A Number of the Beast egy őrült turné volt, akkor át is éltük ezt a fázist. Azóta már sokat változtunk.”

Mi változott még? Hogyan változott az Iron Maiden az évek során?
„Fokozatosan. Minden album egy kicsit más volt, mint a korábbiak. Ez egy természetes dolog, csak úgy megtörténik. Ezt az egészet azért csináljuk, hogy magunknak örömet szerezzünk, a rajongók inkább csak a második helyen állnak. Amit csinálunk, azzal nekünk kell együtt élnünk. Nincs olyan, hogy kimész, szembenézel a közönséggel, és közben nem vagy elégedett azzal, amit játszol. Nyilvánvalóan azt reméljük, hogy tetszeni fog nekik, de garantálni ezt nem lehet, nem igaz? Egyszerűen csak folytatnod kell a dalszerzést, és úgy, ahogy te jónak tartod.”

Ez a sikeretek titka?
„Valószínűleg ez, plusz ott van az a tény is, hogy meglehetősen eltökéltek vagyunk. Csak kimegyünk és játszunk, és nem aggódunk a szarságok miatt, amik mindent körülvesznek. Jól érezzük magunkat, jól kijövünk egymással.”

Veszekedtek is alkalmanként?
„Igen, de csak mellékes dolgokon, és ezek nem igazán komoly viták, nem ugrunk egymásnak. Ha egyszer eljutsz arra a pontra, akkor már közel a vég.”

Ha nem lennétek egy zenekarban, akkor is barátok lennétek?
„Mindenképpen. Még mindannyian Angliában élünk, és akkor is elmegyünk együtt ide-oda, amikor nem vagyunk turnén. De a legtöbb időt azért a családjainkkal töltjük.”

Biztosan hiányzik a családod, a feleséged és a lányaid.
„Nehéz ügy, de azért meg lehet oldani. Hamarosan jönnek és meglátogatnak. Mármint az idősebbik, Lauren. A fiatalabb lányom, Kerry még nem igazán érti, hogy miért kell folyton elutaznom. Mindig kiakad rám emiatt, és olyankor telefonon sem hajlandó beszélni velem.

Ha visszatekintesz, úgy alakult a karriered, ahogy vártad?
„Nem számítottam erre, tényleg nem. Eleinte Észak-Anglián túl nem néztünk sokkal messzebbre. Aztán Londont akartuk bevenni, és nem láttuk előre a nemzetközi sikert, amíg az albumunkat el nem kezdték külföldön is venni. Épp a szerződéskötés előtt adtunk egy koncertet Belgiumban, az nagyon jól ment, volt egyfajta kultikus jellege az egésznek. Aztán elmentünk játszani a KISS elé, és akármerre jártunk, az emberek ismerték a dalainkat, sokan már Maiden-pólóban jöttek. Az nagyszerű volt.”

Aztán a Killers lemeznél már főbanda lettetek, nem előzenekar. Nagyobb volt a nyomás is?
„Igen. Amikor előbanda vagy, nincs vesztenivalód, mindent beleadsz. Nyilván nem a legjobb hangzást kapod, de a főzenekart hibáztatják ezért, ahogy azért is, ha nem fogynak elég jól a jegyek. Ha már főbanda vagy, önálló turnét csinálsz, elég nagy nyomás nehezedik az emberre, de mi azért elég jól vettük ezt is.”

Megváltoztatnád a múltad bármelyik részét, ha lenne rá lehetőséged?
„Nem. A hibák is részei a nagy egésznek, és meghatározzák, hogy mit csinálsz később. Talán egy dolgon változtatnék. Szerintem a Flight Of Icarust nem kellett volna kiadnunk kislemezként Amerikában.”

Mit gondolsz a videoklipek készítéséről?
„Ez egy macerás ügy, nem szeretem. Nem vagyunk színészek. Eddig a szimpla, élő típusú dolgokat sikerült jól összehoznunk, kiegészítve ezzel-azzal a stúdióban, amolyan betétekkel. Talán majd csinálunk valamikor egy kis animációt. De nem hinném, hogy szerepelnünk, színészkednünk kéne egy videóban.”

Élvezitek az ismertséget?
„Szerencsés vagyok. Ha hazamegyek, bárhová elmehetek, és ritkán zavarnak meg ezzel-azzal. Hacsak nem megyek el rockklubba, akkor rögtön bajba kerülök. De ez a hírnév-dolog nem igazán jelent problémát. Az emberek autogramot kérnek, és ennyi.”

Milyen zenét hallgatsz mostanában?
„Jethro Tull, Yes, korai Genesis. Queensryche. A Waysted is egy jó új zenekar.”

Mit gondolsz az olyan speed metal bandákról, mint a Metallica?
„A thrash metal nem az én világom, de rengeteg energia van benne. Az határozottan fel tud dobni, és némelyikük nagyon jól játszik, de nem sok dallamot hallok a zenében. Egydimenziós, hiányzik belőle az igazi kontraszt, nincs fény és árnyék.

Mi a legkorábbi emléked arról, hogy zenélni akarsz?
„Elég későn kezdtem, 17 évesen. Hallgattam a Black Sabbath, Montrose, Wishbone Ash lemezeket és meg akartam tanulni a dalokat. Nagyjából hat hétig próbálkoztam az akusztikus gitárral, de aztán elegem lett belőle. Mindenképpen basszusgitározni akartam.”

Dave Murray (a gitáros csatlakozik az interjúhoz): „Nálunk mindig szólt odahaza a zene. Bömböltettem én is a hifimet, Free, Black Sabbath, Led Zeppelin… Adriannel jártuk a londoni klubokat, megnéztük az olyan bandákat, mint az AC/DC, és közben arra gondoltam: ‘Én is szeretnék ott fent lenni!’ Ez mindig is a véremben volt.

Nehéz volt elkezdeni?
Steve Harris: „Igen, mert Angliában ezzel nem lehet pénzt keresni. Egy koncertért kap mondjuk a banda 60 dollárnak megfelelő fontot, abból még a benzinre sem futja. Rendes munkát kell vállalnod, hogy a próbákat és a felszerelést ki tudd fizetni. Én például műszaki rajzoló voltam, építészeti rajzoló. Nem volt még menedzserünk sem, úgyhogy mindig a munkahelyemen telefonálgattam, úgy kötöttem le a koncerteket.”

A Maiden már egy évtizede létezik – mi a helyzet a következő évtizeddel? Hogyan látod a jövőt?
Steve Harris: „Azt hiszem, van még bennünk pár jó év, legalább öt.”

Gondolkodtok már azon, hogy utána mit fogtok csinálni?
Steve Harris: „Igazából semmit, csak visszavonulok. Teniszezni, focizni fogok, dolgozom a fotóskamrámban, a családommal leszek. Elmegyek a kocsmába a haverokkal. Rengeteg olyan dolog van, amit szívesen csinálnék, de most nincs rá elég időm.”

A producerkedéshez nem éreztek kedvet?
Steve Harris: „Nem, néhányszor már megkértek rá, de nem vagyok biztos abban, hogy akarnám csinálni, akkor sem, ha lenne rá időm.”
Dave Murray: „Lehet, hogy én csinálnék valami ilyesmit.”

Ha létezne egy rock enciklopédia, mit íratnátok az Iron Maiden címszó alá?
Dave Murray: „Jöttünk, láttunk, hazamentünk!” (nevet)
Harris: „Ez tényleg összefoglalja a lényeget. Bátran elmentünk oda is, ahová senki más nem akart menni!”