Kiadó: FRONTIERS / Írta: CSELŐTEI LÁSZLÓ / 8

Az Inglorious nekem olyan, mint a ‘80-as években a Whitesnake volt. A kortárs brit hard rock muzsika legautentikusabb képviselője. Egy banda, amely átmentette és ápolja a ‘70-es és ‘80-as esztendők legszebb hagyományait, ugyanakkor hozzá tud tenni a modern kor ízeiből is.

Az első négy Inglorious-album számomra etalon, viszonyítási pont. Mindegyiket imádom, mert tökéletesen hozzák, amit elvárok tőlük: óriási, finom riffeket, megjegyezhető, maradandó énekdallamokat, dalokat és persze frenetikus megszólalást, a nagybetűs brit hard rock érzést!

2022-ben az énekes Nathan James kiadott egy közleményt, miszerint a csapat bizonytalan időre visszavonul, a tagok szétszélednek és saját projektjeikre koncentrálnak. Na, gondoltam, ennek a csapatnak is annyi, hiába erőlködtek 2014 óta és tettek le az asztalra a brit hard rock számára létfontosságú dalokat és albumokat, a hosszútávú fennmaradáshoz elegendő siker elmaradt és bizonyára egyikük sem akar meg nem értett, megkeseredett muzsikusként megöregedni. Még egy kicsit meg is gyászoltam őket.

De aztán, egyszer csak, lényegében a semmiből felbukkantak, ráadásul egy komplett új lemezzel rukkoltak elő. Csoda, hogy fellelkesültem?

Azonban a katarzis ezúttal elmaradt. Nem mondom, hogy nem tudom majd „jóra hallgatni” az albumot, de valahogy más – és kevésbé fogós – lett most a produktum.

Hiába énekel Nathan a szokásos minőségben, nem érzem a dallamokban az átütő erőt és azt a hamisítatlan Inglorious ízt sem, ami idáig fémjelezte őket. Természetesen fel lehet ismerni, hogy ők játszanak (ők?, de kik is ők? Hiszen a banda felállása ismét változott: visszatért az eredeti basszusgitáros és új a dobos is), ám az egész kevésbé ízes, mint korábban.

A hozzáállás és a sound is sokkal keményebb, mondhatnám, metalosabb, mint annak előtte. Na, nem lettek Judas Priest vagy Iron Maiden, de jóval szigorúbbak a riffek és kevésbé “sziruposak” az énektémák. A Testify még úgy, ahogy a szokásos, rájuk jellemző stílusban indít és a második, Eat You Alive is, mondhatni, hagyományos Inglorious, de a harmadik, Devil Inside már tiszta metal zakatolós riffel és zorall megszólalással. A Say What You Wanna Say eleje tiszta punk, különösen a szinte szavalós, brit angolsággal előadott verze miatt. De aztán a refrénnél bejön a jólesően ismerős, dallamos feeling. A Believe-ből lehetne akár egy új Glory Days is, de nem lesz. Nem mondom, nem rossz, de bekeményedik, pedig nem kéne. A Stand kissé funkos ritmusvilága Glenn Hughest idézi. Az In Your Eyes olyan, mintha egy Sweet dalt hallgatnál, csak sokkal keményebb, mai hangzással. Talán az End Of The Road idézi a “régi” Inglorioust leginkább. Jóféle brit hard rock ízes riffel és velős énektémával. Aztán, a végén jön a Power Of Truth, ami megint csak úgy kezdődik, mint a Glory Days, viszont utána úgy keményedik be, hogy végre elégedetten bólintottam.

Nem tudom, lehet, hogy csak rossz pillanatban kapott el, de valahogy most nem tudott beszippantani ez az új dalcsokor. Az nyilvánvaló, hogy bármikor meg lehet és érdemes is hallgatni, ám nincs rajta Until I Die, Where Are You Now vagy Glory Days szintű, örökérvényű klasszikus.

–

(A lemezkritika eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámban jelent meg.)

„Szinte vártam, hogy puhulni fog Nathan James kompániája, de nem! Csodásan szól minden és mindenki, mi több, a fogós melodiák mellett is horzsol az anyag.”
– Gáti Viktor / 8

„Az Inglorious az első két albuma alapján a melodic rock egyik nagy ígérete volt, a bennük rejlő potenciált azonban nem tudták kiaknázni. Ennek vélhetően az aranytorkú Nathan James személyisége lehet az oka, a zenekar ugyanis totál átjáróház, kvázi az is tök mindegy, ki zenél éppen mellette. Az új album minőségben nem marad el az említettektől, a lehetőség tehát ismét adott, kérdés, hogy ezúttal tudnak-e élni vele.”
– Gyuricza Ferenc / 8

„Modern rádiós hard rock bivaly sounddal, rengeteg fülbemászási kísérlettel, fiatalosan ható energiákkal, de abszulút a régi suli szerint. Jól megszólaló és jól hallgatható zene, de magamtól nem tenném fel, nem találtam benne semmi olyasmit, amitől akár később elővenném.”
– Kánya Ferenc / 8

„Anno, mikor beindult az Inglorious, azt hittem, belőlük lesz a következő nagy durranás a hard rock színtéren. Ebben sajnos tévedtem, de a minőségi, jó dalok még mindig adottak.”
– Kiss Gábor / 8

„Az Ingloriousszal Cselő fertőzött meg még annak idején. Az első két lemezt nagyon szerettem, aztán a harmadiktól kezdve a mágia veszíteni kezdett az erejéből. A fordulat sajnos most sem jött el. Hiába van itt a júniusi Hangpróba kimagaslóan legjobb énekese, valamint ez a kivételes, bombasztikus hangzás, az ezekhez mérhető nagy dalok hiányoznak nekem!”
– Pintér Miklós / 8

„Mai harapóssággal megszólaló, de amúgy régivágású hard rock alapokra építkező album Nathan Jameséktől, immáron az ötödik a sorban. Ugyan tartottam tőle, hogy hosszabb távon elmennek majd egy kommerszebb irányba, de ez most sem következett be, kimondottan energikus és karcos ez az új nótacsokor, vagány énektémákkal és feelinges hangszeres játékkal. Tetszik.”
– Schmidt Péter / 8

„Érdekes, hogy sosem tudott maradéktalanul meggyőzni Nathan James és zenekara, de most, az ötödik lemezzel mintha kezdeném megérteni, mit is akarnak? Messze nem tökéletes anyag ez, de hallgattatja magát és beleül a fülbe, ami nekem néha elég. Most is.”
– Szénégető Richárd / 8

„Mintha több kraft, nafta, kakaó (stb.) lenne ebben a cuccban, mint sok más hasonló hard rock bandában. Újat ők sem hoznak, lehet, olyat már nem is lehet, de attól még ezt az anyagot jó hallgatni.”
– Uzseka Norbert / 8

„Azt nem lehet mondani, hogy a londoniak slágerességben, dallamosságban a maximumra tolták volna a potmétert. De pont ennek köszönhető, hogy sikerült egy olyan albummal előállniuk, amelyet még szerény személyemnek, a stílus nem feltétlenül első számú rajongójának is jó érzés volt végighallgatni.”
– Zubor Olly / 8