Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A kortárs extrém zenék terén bátrak, sőt vakmerőek számára, akik nem félnek belevetni magukat a legképtelenebb hangok által övezett mély szakadékokba, bizonyára nem ismeretlen az amerikai, New York-i Imperial Triumphant neve – található is egy NEWYORKCITY című dal az új lemezen.
A korai lemezeken nehéz, tüskés, ám black metalnak mondható zene volt hallható, azonban nagyjából a Vile Luxuryvel kezdődően egészen elvetemült kísérletekbe fogott a trió, pontosabban az addigi kísérleteket még vadabb örvényeknek vetette alá. Ha azt gondoltam volna, hogy a zenei merészségek vonalán már nem érnek meglepetések, a 2020-as Alphaville alaposan rám cáfolt, szétzúzta önhittnek tűnő megelégedettségemet, mint aki már mindent hallott. Az Alphaville alig-alig átlátható, szövevényes jazz-black metalját a mai napig kihívás végighallgatni, a 2022-es Spirit Of Ecstasyval nem is foglalkoztam behatóan. A Goldstar ismét megfogott, nagy valószínűséggel azért, mert tán valamivel hallgathatóbb az előző néhány albumnál. A trió nem sző olyan átláthatatlanul kocsonyás hangszövedéket, mint az előző két lemezen és pl. a Lexington Delirium, minden őrület közepette, szinte két kézzel megragadható témákkal ejti rabul a már-már kábulatba esett hallgatót.
A Hotel Sphinxben ért a következő meglepetés: a fő dallam ismerős volt, s erőltetnem kellett a memóriámat, hogy rájöjjek, mi is az, amit hallok. Beugrott a Blood Axis klasszikus koncertalbuma, a Blót – Sacrifice In Sweden, ami szintén ezt a dallamot „vette kölcsön”, majd fény derült a rejtélyre: ez a nagy barokk zeneszerző, Georg Friedrich Händel halhatatlan dallama. A hanggyilkos kísérletezők ezt a királyi melódiát építették be saját szerzeményükbe. A Rot Moderne a csapat kitekert világán belül is egészen világos szerkezettel bír; mint egy megszaggatott testű black/death metal-szerzemény, olyan ez a tétel, amelyből természetesen a disszonancia, a kakofónia sem hiányzik – és Zachary Ezrin narratív hörgése.
Az Imperial Triumphant legfrissebb kísérleteiben, zenei ámokfutásaiban olyan illusztris vendégek vettek részt, mint Dave Lombardo, Thomas Haake (Meshuggah) és Yoshiko Ohara. Nem a részvételüktől lett a lemez olyan, amilyen. Az amerikaiak őrült zenéjéhez nehéz lenne bármit hozzátenni. A zenekar remek érzékkel jeleníti meg a modern nagyvárosi élet emberdaráló, lélekmérgező világát, s ezt vizuálisan is kitűnően jelenítik meg olyan művészek segédletével, mint az illusztrációkat készítő Zbigniew Bielak.
Az Imperial Triumphant zenei kacskaringói, lidércfényekkel megvilágított sztrádái most valamelyest transzparensebb tételeket eredményeztek, de a Goldstar így is csak azokhoz szól, akik képesek a rock/metal konvenciókat messze maguk mögött hagyott alkotók műveit befogadni.
