Miközben nem túl nagy örömmel látom, hogy a My Dying Bride hosszú pályafutása során először jégre került, egy másik formációról szereztem tudomást, amelyben Aaron Stainthorpe az énekes. Ez a High Parasite, melyet bizonyos Tombs bőgős/énekes/dalszerző jegyez, és további három tagot számlál. Eleinte nehezen boldogultam a Forever We Burn albummal, bár egyáltalán nem azért, mert olyan nehezen befogadható lenne a zene. Inkább magának a projektnek a létokát nem értettem. Bár teljesen most sem értem, belátom ha egy zenésznek ki kell adnia magából mindazt, ami szeretett irányzataiból felgyülemlett benne. Tombs minden bizonnyal így lehetett e problémával.
A High Parasite teljes egészében létező dolgokból merít, a világon semmit sem találtak fel, sőt, mondhatom, rutinosan rakosgatják egymás mellé a már évtizedek óta létező zenei építőkockákat. Dark/gótikus rock, dark pop, gótikus metal, némi doom, továbbá kisebb adagban a ’80-as évek szintetizátorzenéi adják az összetevőket. Van még egy meghatározó angol csapat, melynek nevét nem lehet említés nélkül hagyni, mivel nélkülük biztosan nem született volna meg ez a zenekar és album. Ez a Paradise Lost, nem elhallgatva a fontos tényt, hogy Gregor Mackintosh volt a lemez producere, aki néhány gitártémával hozzá is járult az anyaghoz. Nos, jobban már nem is hasonlíthatna ez az újdonsült formáció Greg csapatához, sőt, tömören úgy fogalmaznék, hogy a High Parasite szinte egy az egyben Paradise Lost, csak éppen Aaron Stainthorpe énekével. Érdekes kombináció.
Miként a Paradise Lost is felhasználta a ’80-as évek szintipopját, úgy a High Parasite is így tesz – manapság reneszánsza van az ilyesminek, synthwave és társai -, halld például a Concentric Nightmares tételét, amely ugyanakkor csontegyszerű metal-riffeléssel és Gregre jellemő dallamokkal tűzdelt. Aaron rikácsol, de darkos mély éneket is hallhatunk. Minden dal néhány egyszerű témára, hangulati elemre korlátozódik, nincs túljátszva semmi. Mennek a billentyűs szőnyegezések, a szimpla ütemek, nagy basszuskondulások, tipikus darkos énektémák – vagy inkább Paradise Lost-os: Hate Springs Eternal -, és aki már a ’90-es években is intenzív részese volt a metal történéseinek, nagyon nem lepődhet meg azon, amit itt hall.
Nem nevezném rossznak a High Parasite lemezét, azonban túl izgalmasnak sem: túl sok az utánérzés, a kópiagyanú, és az ötletek zöme sem fog meg túlzottan. A tagoknak nyilván örömzene ez, számomra inkább egy korszak és zenei éra életben tartására tett kísérlet. Kevés kreativitás, sok nosztalgia. Én pont fordítva tartom ideálisnak.
