Fura nekem ez a Hats Barn név. Olyan, mintha valami jelzőként szolgálna egy étlap közepén. Hiszen milyen jól hangzik már a „’Hats Barn’ csirke vegyes körettel”. Vagy éppen a „Hamburger ’Hats Barn’-módra”… Aztán lehet, hogy a trió tagjai között valóban akadnak konyhaművészek, de hogy eszük ágában sincs az étlapokon szerepelni, ebben egészen biztos vagyok.

Az már más kérdés, hogy a zenéjükkel úgy akarnak felaprítani minket, mint egy termetes hentes a bárdjával az elé kiterített hatalmas húsdarabokat. És ezt az aprítást immáron tizenhét éve végzik, a korábban szólóban muzsikáló Psycho vezetésével. Eddig öt nagylemezt készítettek, az utolsót N.A.H.A.S.H címmel még 2017-ben.

Ez a fajta aprítás pedig a Marduk és a Watain által kitaposott ösvényen zajlik, sőt, Psychóék a ’90-es évek közepén aktív francia black mozgalom, a Les Légions Noires képviselői előtt is szeretnének tisztelegni a zenéjükkel. Ennek megfelelően csakis „trve” elemeket vonultatnak fel, egyszerű, lecsupaszított hangzás kíséretében.

Olyannyira nyers és éles a Hats Barn megszólalása, hogy igazából a bőgős Ruine játéka csak alkalmanként fedezhető fel. Egyébként szinte végig úgy érezni, mintha a gitáros Soggoth egyetlen szólammal kísérné Kryos fékevesztett dobolását. És ezekre a kíméletlen témákra érkezik minduntalan Psycho őrültek házába való károgása, vagy éppen fájdalmas ordítása.

Az említett „nagyok” nyomdokán való haladással nem is lenne probléma, ha közben néhány emlékezetes téma is felbukkanna a dalokban. Ám, az a baj, hogy a nótaszerkezetek is az egyszerűség jegyében fogantak, ráadásul néhány esetben a végtelenségig van ismételgetve egy-egy meglehetősen középszerű riffelgetés. És ezeken az ismétléseken még az sem segít, hogy Psycho azért teszi mellettük a dolgát rendesen.

Pedig tud lassabban, ha úgy tetszik, szebben is játszani a horda, amit a The Man Returns to Dust című utolsó tétel is bizonyít. Véleményem szerint több hasonló monumentális, dallamos résszel nagyobb sikerre számíthatna a lille-i alakulat.