Kiadó: Relapse Records / Írta: Kánya Ferenc / 9
Több mint egy évtizede annak, hogy megtalált ennek a bandának a demója, azután az első album is. Az akkoriban még kaliforniai (ma floridai) csapat nem csinált titkot abból, hogy kifejezetten Chuck Schuldiner és a Death örökségét kívánják továbbvinni. A Gruesome alapítója Matt Harvey gitáros-frontember, legrégebben az Exhumed nevű gore death banda tagja, de számos más csapatban, más stílusban is játszott és játszik ma is. A csapat több tagja szintén a death metal sűrűjéből jött: Gus Rios a Malevolent Creation dobosa volt az alakulás idején, Daniel Gonzalez pedig jelenleg is a Possessed gitárosa. Matt és Gus azóta több Death-koncepciójú formációnak, például a Left to Die-nak és a Living Monstrositynek is tagja, Matt pedig ezen felül a Death DTA-nek is. Ezeknek a zenekaroknak számos korábbi Death muzsikus: Gene Hoglan, Steve DiGiorgio, Terry Butler, Bobby Koelble, Rick Rozz és James Murphy is tagjai, szóval illusztris társulat tartja közönség előtt Chuck dalait, tényleg nagyszerű lehet ennek részese lenni.
Általában nincs semmi bajom a tribute zenekarokkal, hiszen azért ott is meg kell ám fogni a hangszert és ha még komolyabban akarja csinálni az ember, akkor kicsit színésznek is kell lenni, valakinek a bőrébe is bele kell bújni. A fentebb felsorolt tribute bandák speciális esetek, ezekban a muzsikusok többsége önmagát adja és együtt azokat az időket elevenítik fel, amikor maguk is a Death tagjai voltak. Az ettől eltérő esetekben – még egyszer nyomatékosítom: semmi rosszat nem látok a tribute zenekarokban – egy a bibi: még a legjobb szándék és a legkiválóbb teljesítmény esetén sem beszélhetünk művészi értékről.
A Gruesome viszont egy még speciálisabb formája a tiszteletadásnak, hiszen ez a banda az albumain főleg saját dalokkal adózik egy kivételes muzsikus emlékének. Ahogyan a korábbi Gruesome-lemezek is egy-egy Death-album képére formálódtak – a Savage Land a Scream Bloody Gore és a Leprosy hatásait tükrözi, míg a Twisted Prayers egyértelműen a Spiritual Healing előtt tiszteleg. Ez az anyag, a Silent Echoes a következő lépcsőt, a Human korszakot idézi fel, és Chuck mellett emlékművet emel a 2020-ban eltávozott Sean Reinert dobosnak is, Gus mentorának és barátjának. Az album több tekintetben is mérföldkő a csapat történetében. Egyfelől, ennek a dalaival áteveznek a Death érett korszakára jellemző technikás-progresszív death metalra, és maguk mögött hagyják a korai albumok nyersebb, direktebb világát. A borító ezt egyértelmúen tükrözi, hiszen amíg a korábbi grafikákat Ed Repka készítette (ahogyan az első három Death-albumét is), addig a Silent Echoes artworkjét Travis Smith, aki a The Sound of Perseverance (és néhány Cynic-album) borítóját festette annak idején. Az alkotása önálló jelentéssel bír, de egy az egyben visszaköszön róla a Human kompozíciója és színvilága.
A hangzás tekintetében még messzebbre mentek: itt Gus Rios egy olyan pergőn játszott, amely Sean Reinerté volt – igaz, nem a Human felvételeinél használta – és Scott Burns, a Human producerének tanácsait is kikérték a lehető legautentikusabb hangzás megvalósítása érdekében.
A dalokról igazából annyit mondanék csak, hogy nem csupán kiváló zenésznek, de művészileg is zseninek kell lenni ahhoz, hogy ilyen mértékben elmélyedjen és újat, ráadásul jót alkosson valaki egy másik művész stílusában. Igen, a dalcímek meg a szövegek összecsengenek a Human és a Silent Echoes között és a zenében is vannak átemelt, átkomponált panelek, de így van jelen Chuck „fizikailag“ is ebben a produkcióban. Minden tiszteletem és elismerésem ellenére viszont nem érzem azt, soha nem éreztem azt, hogy szükségem volna hiánypótló művekre, ha ezt a muzsikát akarom hallgatni. Amikor ezt a muzsikát akarom hallgatni, én nyilvánvalóan egy Death-lemezt fogok elővenni. Szívesen és örömmel hallgattam viszont a Gruesome zenéjét saját magáért, mert a belefektetett energiát és emóciókat abszolút képes továbbadni.
–
(A 2025. júniusi digitális különszámban interjút is olvashatsz Matt Harvey-val.)
„Ez a lemez nem csak a régi magnóhallgatós pillanatokat juttatta eszembe, hanem a Headbangers Ball-nézős estéket is. Hogy semmi egyedi nincs ebben a zenében? Éppen ettől tud a lehető legtökéletesebb tisztelgés lenni Chuck Schuldiner és Sean Reinert emléke előtt.”
– Zubor Olly / 9
„A klasszikus Death-fanatikus horda most is hozza a kellő utánérzést: nulla eredetiség, magasfokú élvezet!”
– Gáti Viktor / 8
„Nem egyszerű értékelni valamit, ami totál, szándékosan levett egy másik zenét, és persze nem olyan zseniális és fontos, mégsem tudod rámondani, hogy nem tetszik.”
– Uzseka Norbert / 8
„Mintha kiadatlan felvételeket hallanék a Death korai időszakából.”
– Kiss Gábor / 7
„Nagyon Death, nagyon utánérzés – de szándékoltan az. Ilyenkor nehéz mit írni, mert ugye ez a banda direkten és deklaráltan nem törekszik az eredetiségre, felvállaltan Schuldinerék zenei öröksége mentén zenélnek. Ha innen nézzük, akkor végül is nem rossz ez – másfelől meg ugyan, mi szükség van rájuk? Közben meg amit hallok, az tetszik… Na, itt tegyen valaki igazságot!”
– Schmidt Péter / 7
„Néhol kicsit uncsi, de alapvetően rendben van!”
– Szénégető Richárd / 7
„Lehetne akár elsőrangú technikás death metal is, de az instrumentális Voice Within the Void (Astral Oceans) zsenialitását leszámítva ez mégis csak egy Minide(a)th.”
– Gyuricza Ferenc / 6
„Azt mondják, ez valamiféle tiszteletadás a death metal első hullámának. Nos, én azt nem kedveltem, nem tudtam vele azonosulni. Ahogy ezzel sem. Azt hallom, hogy old school, hogy death (és thrash), de egy pici örömet sem okoz.”
– Cselőtei László / 5
„Most akkor ez egy tribute banda vagy sem?”
– Pintér Miklós / 4
