Kiadó: Season of Mist / Írta: Uzseka Norbert / 9
A norvég Green Carnationt 1990-ben alakította Terje Vik Schei (vagyis Tchort), akit később az Emperor basszusgitárosaként ismert meg a világ, de társai voltak többen is a későbbi In The Woods…-ból. Ám első albumukra egész 2000-ig kellett várni. A Journey to the End of the Night mérhetetlen gyászból született, de folytatása, az egyetlen 60 perces dalból álló Light of Day, Day of Darkness ha lehet, még kimagaslóbb lett, s minden egyes újabb anyaggal egyre tágult a zenekar világa. Ám pályájukat több kényszerszünet is tarkította, így esett, hogy 2016-ban tértek vissza a színpadra, 2020-ban, 14 év után jött csak ki új albumuk (Leaves of Yesteryear), melyet bő öt év múltán követ a trilógiának szánt A Dark Poem első része.
S ha a pálya szövevényes, hát mit mondjunk a zenéről?! Mindig megvolt náluk a tipikus nordikus íz, de a korai death, majd gothic/doom metalhoz egyre több progresszív ill. ős-hard rock elem érkezett. Ilyen szempontból az új anyag nem is hoz igazi újdonságot. Viszont manapság jószerével senki nem játszik akár csak hasonló zenét, s ez önmagában reményt kelt, hogy sok új rajongót nyer majd a csapat.
Az As Silence Took You / In Your Paradise kettőse egész lendületesen indítja az albumot, már GC-i értelemben. A nyitódal orbitális bánatmetal riffje van olyan gördülékeny, hogy ellenpontozza a hegedűvel ill. a nagy szerepet kapó billentyűs hangszerrel erősített drámai élt, s a kettes dalban sem a gyász kerekedik felül, ennek is van kellő sodrása. A Me My Enemy erősen Pink Floyd-rokon építkezése és témái, a Hammond-szőnyeg melankólikusabb irányba viszik az anyagot, s ennek totális ellenpontjaként hat a The Slave That You Are, mely blastbeates, norvég black metal Grutle Kjellson (Enslaved) vokális közreműködésével, míg a dallamos refrén az Amorphisnak is becsületére válna.
A címadó The Shores of Melancholia összetett, ünnepélyes hangulatú, magával ragadó dal, a záró, bő 9 perces Too Close to the Flame pedig egy sabbathos riff és drámai ős-prog téma elegyére épít, de ebben is van némi agresszívabb vokál.
Az album, minden sűrűsége mellett is valahogy szellősen szól. Metalos, ahol annak kell lennie, de mintha az lett volna a cél, hogy az egyes hangszerek megkapják az őket megillető teret. Így minden monumentalitása mellett sem nyomja agyon a hallgatót, sőt, Kjetil Nordhus jellegzetes hangja, dallamai sokszor egészen felszabadítóan, katartikusan hatnak. Kjetil tipikus skandináv hangon énekel, jobbára kerülve a szélsőségeket. Leginkább emberinek mondanám a hangját, illőn a szövegekhez, a koncepcióhoz, mely, ha jól értem, az emberi lét nagy kérdéseit boncolgatja, mai szemszögből, mikor az egyén egyre inkább elidegenedik a többi embertől s önmagától is.
Kíváncsian várom a folytatást.
