Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Gáti Viktor / Értékelés: 7
JB Christoffersson anno Christian Sjöstrandot, azaz Spice-t váltotta a mikrofonnál a Spiritual Beggars-ben, majd miután elváltak az ő és a stoner kiválóság útjai, immáron elsődlegesen saját gyermeke, a heavy/doom metalos Grand Magus dolgaira koncentrálhatott. A megalakulás utáni első három esztendőben Smack néven működött trió 2012 óta stabil felállással menetel, a Sunraven pedig összességében már a tízedik nagylemezük.
A zenekar magnum opusa sokak szerint a közvetlenül Ludwig Witt dobos csatlakozását megelőzően készült, 2010-es Hammer Of The North, mely albumra teljes értékűen kikristályosodott a banda minden lényeges stílusjegye, élén a jellegzetesen dallamos riffeléssel, az egyéni, egyszerre pőre és emelkedett epikus hangulattal, s természetesen JB kissé karcos, mégis tiszta, szenvedélyes, megunhatatlan hangjával, hozzátéve a nyers és természetesen, kellemesen fémes soundot.
Ezt követően további két-három nagyszerű LP került ki a trió műhelyéből, majd 2019-ben, a legutóbbi Wolf Godnál kezdett kicsit jobban leülni a produkció. A Darkthrone járt hasonló cipőben az utóbbi időben e téren, de ahogy Fenrizék, úgy a Grand Magus sem fulladt ki igazán, csak valahogy kevésbé találnak be – nálam – a megszokott mesterfogások, mint korábban. Az addigi, egyidőben true metalos kiállású és fogós, a minimál hangszerelés ellenére (alapvetően nagyon kedvelem a trió felállást) rendre izgalmas kompozíciókhoz képest halványabb lett a produkció, a Fear Is The Key-hez, a Hammer Of the Northhoz vagy a Starlight Slaughterhez mérhető himnuszokat nemigen találni. Túlzás lenne lejtmenetről beszélni, inkább egy szemernyi visszalépéssel járó stagnálásként tudnám leírni a helyzetet – JB-ék jelen állás szerint korábbi három-négy lemezen kijátszották az azelőtt megalapozott kártyáikat, és aktuálisan nem maradt elég muníciójuk a további, lehengerlően meggyőző teljesítményhez. Nyilvánvaló, hogy ők távolról sem folytonos megújulásban gondolkodnak, nem is volna ilyesmire szükség, de azért lehet, hogy jót tenne némiképp igazítani, frissíteni a koncepción.
Bár nem fogom olyan gyakran elővenni ezt a korongot, mint azokat a bizonyos korábbiakat, ezzel együtt a harmincöt perces – jó, hogy nem hosszabb –, kilenctételes Sunraven olyan darabjai révén, mint a zakatoló, kellemes JB melódiákat hozó Skybound, a lelazult doom/power Winter Storms, a különleges stoner és Dio/Sabbath-elegy The Black Lake vagy az ős-Judas Priest-atmoszférájú, igen emlékezetes dallamokkal megragadó finálé The End Belongs To You, továbbá a több helyütt felbukkanó, a tradicionális ír muzsikákra hajazó foszlányok, motívumok, képes fenntartani az érdeklődést, s az összkép így cseppet sem csökkenti – ezúttal sem – az élő fellépés iránti igény(eme)t.
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
