Kiadó: REIGNING PHOENIX MUSIC / Írta: CSELŐTEI LÁSZLÓ / 8
A svájci Gotthard az európai dallamos hard rock színtér állócsillaga immár több, mint három évtizede. Mesterien keverik a ‘70-es és ‘80-as évek klasszikus rockzenei elemeit. Akár az AC/DC, akár a Bon Jovi irányába tekintünk, a banda jó érzékkel tereli a riffeket és énektémákat a nagy példaképek mintái alapján.
Több mint egy tucat stúdióalbum bizonyítja, a fiúk nem tévednek, biztos kézzel írnak és játszanak. Lényegében minden második-harmadik évben kijöttek egy lemezzel, ami szinte emberfeletti teljesítmény. Ezalatt a felállás alig változott. Az énekesi posztot 2011-ig betöltő Steve Lee elhunyt egy motorbalesetben. Csodával határos módon sikerült méltó utódot találni a helyére. Immár több, mint egy évtizede Nic Maeder áll a mikrofon mögött.
A kérdés egy ilyen hosszú életű zenekar esetében mindig az, érdemes-e, szabad-e lelépni az útról, amely egyébként egyenesen vitt a siker felé, biztosítja mindazt a kényelmet és biztonságot, ami a hosszútávú fennmaradáshoz szükséges? Egyáltalán a zenekar tagjai akarnak-e bármin változtatni, vagy megelégszenek azzal, ami megadatott nekik és jól érzik magukat a szokásos kereteken belül? Nem ismerem őket személyesen, így csak a dalokból, albumokból tudok következtetni. És úgy érzem, ezek a srácok nem azok a fészkelődős, kísérletező, éjjelenként a gitár fölé görnyedő, stúdióban gombokat tekergető fajták. Sokkal inkább laza rock’n’roll-arcok, akik próba után lemennek egy kocsmába sörözni és jókat dumálni, vagy felpattannak a Harley-k nyergébe és krúzolnak egyet a festői svájci hegyek között. „Hátra vannak dőlve”, nem akarják megváltani a világot. Játsszák a zenét, amit szeretnek, együtt akarnak bulizni a közönségükkel. Ha álmukból felriasztják őket, öt percen belül akkor is összehoznak egy becsületes hard rock nótát, nincs gondjuk a dalszerzéssel.
Azért persze be kell látni, ennek a hozzáállásnak megvannak a hátrányai is. Nem minden téma sikerül átütőre. A lécet nyilván mindegyik átviszi, de azért akad „töltelék” bőven ezen az albumon is. És ha a riffek meg is szólalnak, a dallamok meg is ragadnak a fülben, ezeket a szövegeket már nem biztos, hogy ennyi idősen szégyenérzet nélkül együtt énekli velük a többségében minden bizonnyal negyvenes, ötvenes, sőt hatvanas közönség. Az olyan nótacímek, mint a Boom Boom vagy a Shake Shake eleve elrettentően bugyuták, de a Thunder & Lightning vagy a Drive My Car sem az eredetiségétől vagy az intellektuális mondanivalójától lesz kedvenc. Ha én lennék a helyükben, legalább azon erőlködnék egy kicsit, hogy némi gondolattal megtiszteljem azokat, akik kitartóan veszik a lemezeiket, járnak a koncertjeikre. Ám meglehet, ha az ember egy Gotthard-bulira megy, akkor nem akar mást, mint odaállni a színpad elé kezében egy sörrel és önfeledten bólogatni a jóféle, laza rock’n’roll-témákra. Nem akar töprengeni, gondolkodni, csak kicsit megmártózni az erőteljes hard rock muzsikában. Ha pedig éppen nem koncerten hallgatja a sváciak zenéjét, akkor az autóban döngeti vagy bármilyen, szellemi erőfeszítést nem igénylő tevékenység mellett háttérzeneként üvölteti.
Ez a Gotthard-album pont az, amire minden bizonnyal szánták: egy újabb korongnyi dal, ami szépen hozza a banda lényegét, kényezteti és nem akasztja ki a stabil rajongótábort, amivel el lehet menni turnézni, amire lehet egy jót bulizni, autózni. A Gotthard az állandóság a folyamatosan, egyre gyorsabban változó világban, ami valahol igen megnyugtató.
–
(A lemezismertető eredetileg a márciusi digitális különszámunkban jelent meg.)
–
„Meg kell érni egy bizonyos életkort, hogy az ember a megszerzett élettapasztalatai által ráébredjen: bizony az idő sok mindent megváltoztat, más lesz a gondolkodásmód, mások lesznek a prioritások. Amikor őszülő halántékkal felismered az örömzenélésben rejlő eleganciát, onnantól már nem akarod megváltani a világot. Ahogy egy jó ideje a Deep Purple, úgy szerintem ma már a Gotthard is ezen az úton jár.”
– Gyuricza Ferenc 8
„Modern hangzás, Hammond, szájgitár, slágeres hard rock, nagy hang, nagy hangulat… Nem az én zeném, de oda van téve. Több tétel, nem csak az idén hatvanéves Drive My Car feldolgozása, de a Boom Boom, a Life, a Liverpool, a Shake Shake és a These Are The Days is olyan, mintha a Beatles előtt tisztelegne az album.”
– Kánya Ferenc 8
„Jól indul, ritka ízes hard rock anyagnak, de aztán valahogy ellaposodik.”
– Uzseka Norbert 7
„Nem tudom, hogy az aktuális hangulatomnak köszönhető-e, mindenesetre érdekes módon nekem erről a lemezről jobban bejönnek a rockosabb, dallamosabb szerzemények, mint a pörgősebb, riffcentrikusabb dalok. És sok szöveg mondanivalójával is maximálisan azonosulni tudok.”
– Zubor Olly 7
„Vannak remek énekesek, akiket lehet pótolni, és a zene sem látja kárát, de Steve Lee és a Gotthard esetében sajnos nem erről van szó. Továbbra is imádom a 2010 előtti Gotthardot, és azóta se tudok mit kezdeni az új verzióval.”
– Gáti Viktor 6
„Rettenetesen lagymatag. Hova tűnt mára a régi, tökös Gotthard?!”
– Kiss Gábor 6
„Az egykoron szebb napokat látott brigád sokak számára okoz majd kellemes perceket olyan slágereivel, mint a Bumm, bumm (a szövege már most klasszikus!), a Vihar és villámlás, az Égő hidak, az Ördög a holdfényben, valamint a Rozsdás rózsa! Érdemes tehát jobban odafigyelni a dalok mondanivalójára!”
– Pintér Miklós 6
„Nem feltétlenül és kizárólag Steve Lee hiányának tudom be a dolgot (anno a FireBirth lemez még kimondottan tetszett), de akárhogy is legyen, a Gotthard jó ideje lendületvesztett benyomást kelt. Sajnos ezen az új album sem változtat érdemben. Ha Svájc és hard rock, akkor nálam bizony a Shakra a befutó már egy ideje.”
– Schmidt Péter 6
„Egész egyszerűen annyira semmilyen ez a lemez, már megint, hogyha nem ez a név lenne a borítón esélyesen nem is beszélnénk róla. Persze, nem bánt, nem rombolja a legendát, Steve Lee-vel is születtek gyenge dalok, de nem ennyi és nem egy helyen. Maradok a régi lemezeknél, az ezen lévő három-négy értékelhető dal nekem kevés.”
– Szénégető Richárd 6
