Ha lenne egy időgépem és beprogramoznám, mondjuk 2055-re, hogy tegyen ki egy rockklubban, akkor minden bizonnyal egy olyan koncert közepébe csöppennék, ahol a Golconda zenéje szól. Auer Bence és Hámori Dávid jóval megelőzik a korukat. Mintha csak egy William Gibson cyberpunk-regény soundtrackjét hallgatnánk. Ez a durva, mégis dallamos, szinte fülsértően karcosra kevert, elektroindusztriális metal muzsika egyenesen a jövőből érkezett hozzánk. Nincs, mert nem kell ének ezekbe a dalokba. Csupán rövid, hírfelolvasásszerű, angol nyelvű szövegek kommentálják a történéseket, közvetítik az amúgy zeneileg is egyértelműen érthető üzeneteket. Utoljára a 70-es évek végén, az úgynevezett űrdiszkó korszakban éreztem ezt: mintha csak a egy sci-fi filmet néznék. A zene hatására képek jelennek meg az agyamban. Fura, zsúfolt, neonfényes utcák, szórakozóhelyek, ahol sosemlátott tetkókkal és piercingekkel ékesített testű, extrém ruhákba bújt emberek vonaglanak a hipnotikus, kegyetlen muzsikára. Közben pedig odakint szenved a természet. Mindent füst és olaj borít, a gépek mindent letarolnak, tönkretesznek, látszólag azért, hogy biztosítsák az emberiség túlélését.

Nem egy pozitív, optimista zene ez, de rendkívül inspiráló és szórakoztató. Auer Bence nem kímélte a szintetizátorait, effektberendezéseit és persze a gitárját sem. Hámori Dávid pedig felzaklató ritmusokat alkotott minderre. Ők ketten nem ismertek kompromisszumokat. Írták, ami jött belőlük, legyen az éteri billentyűs szólam vagy mélyre hangolt, ádáz riff. Végül azonban az egész egyfajta perverz harmóniává nemesült, amiben jó elmerülni.

Ha szeretnéd tudni, mire szakadnak ki a valóságból a 2050-es évek fiataljai, bele akarsz látni a jövőbe, akkor nem kell mást tenned, mint elővenni a Golconda Posterity albumát és elmélyedni a még meg nem történt, kissé talán rémisztő, de mégis furán vonzó valóságban.