Nem tudnám megmondani, Jo Quail hányszor járt hazánkban, én egyszer biztosan láttam valamelyik zenekar előtt, bár nem emlékszem, melyik fellépő koncertjén „melegített be”. Ugyan produkciója önállóan is megállja a helyét, mégis olyan vonásokkal bír, amit előad, hogy remekül tud felvezetni számos különböző stílusú zenekar előtt is. Nem követem következetesen a brit csellista hölgy pályafutását, de Notan című új albumát meghallgattam a koncert másnapján. 20 óra körül megjelent Jo a színpadon, ahol már fent volt meglehetősen sajátos alakú, bizarrnak is nevezhető hangszere. Mondhatnám, hogy ilyen hangkeltő eszközből, ami ennyire eltér az adott hangszer őstípusától, nem is számíthatunk, csak formabontó hangokra, s ebbéli vélelmezéseink nem is csaltak meg bennünket. Főleg, ha már hallottuk Quail zenéjét.
Az egyszemélyes „formációk” előadásai vékony jeget jelentenek, ugyanis ha a zene nem izgalmas a füleknek kellőképpen, akkor az egész kínzó időpazarlássá válhat a főzenekarra várva. Habár e művész/előadó zenéje minden, csak nem könnyű, meglehetősen izgalmasnak mondható, legalábbis azok számára, akik nem rettennek meg némi kísérletezéstől. Jo Quail bandcamp-oldalán a „sound designer” kifejezést olvashatjuk, ami találó jellemzés e különc csellista világának tömör leírására. Jo Quail olyan kortárs művész, aki feltehetően tisztában van hangszerének múltjával, ismeri a klasszikusokat, vélelmezem, hogy játszotta is ezeket, de a modern alkotóra jellemző szomjas újításvágy kerekedett benne felül, s úgy döntött, hogy, amennyire lehet, kitágítja e hangszer lehetőségeit, mely téren igencsak messzire jutott. Ember legyen a talpán, aki a koncerten hallottak, vagy a Notan album kompozíciói alapján vissza tudja követni a cselló mint klasszikus hangszer történetét.
Mint oly sokan a határtágító szólóelőadók közül, Jo Quail is loopokat használ, vagyis hangmintákat játszik, ezeket rögzíti, melyek aztán kíséretként/alapként újra és újra elhangzanak. Ahogyan egyre több ilyen „hurok” keletkezik, úgy lesz az adott tétel is egyre szerteágazóbb. Totálisan modern megközelítés ez, maximálisan kísérleti, ami rengeteg lehetőséget biztosít az ilyen területeken mozgó előadó számára, de komoly csapda is lehet, amennyiben valaki nem ismeri a mértéket, az ízlést és a határokat, mely utóbbiakat azért nem árt legalább a horizonton megpillantani, és kellő tiszteletben tartani. Ugyan Quail számai tetőtől talpig, tokától bokáig experimentálisak, valamennyinek volt szerkezete, lehetett követni a folyamatosan megszülető zenei koncentrikus köröket, s egy-egy szerzeményt az tett elevenné, hogy a looppá merevedett hangmintákra élőben is rá-rájátszott a csellóval a művésznő.
Az egyes dalokban jobbára csak pillanatokra, hangszösszenetek erejéig lehetett megpillantani a hagyományos csellózás szikráit, hangtöredékeit, vagyis akár úgy is felfoghatók Quail témái, hogy nyomokban megfigyelhetők a kvázi-hagyományos csellózás maradványai, amelyeket ugyanakkor folyamatosan beburkol, körülölel, beágyaz kísérleti hanghurkaival. E zene lényege önmagából fakadóan utasítja el, pontosabban teszi lehetetlenné a bedobozolást, klasszifikálást, s mivel lényege a kísérlet, mindenkiben szükségképpen másképpen csapódott le az élmény.
Írország egyik legigényesebb zenei társulata, a God Is An Astronaut már sokszor járt Magyarországon, jómagam legalább 4-5-ször láttam őket, s egyszer a csehországi Brutal Assault fesztiválon is élvezhettem kivételes produkciójukat. Tulajdonképpen évente járnak Budapesten, azon korlátozott számú csapatok táborát erősítik, ahol nincsenek 20 évre bebetonozott „slágerek”, emellett pedig mellőzött szerzemények tucatjai. Sok zenekar szinte egy életen át bojkottálja számainak a jelentős részét, és megszokásból/lustaságból kifolyólag nem frissítik fel a repertoárt. A God Is An Astronaut nem követi ezt a nem éppen rokonszenves gyakorlatot.
A turné utolsó állomása volt a budapesti, s mivel minden portéka elkelt, nem volt merchandise-pult. Az élő zenével kellett beérni, ami az írek esetében soha nem kevés. Mondhatom, hogy minden lemezüket szeretem, s noha nem hallgattam ronggyá valamennyit, ebből kifolyólag nem állíthatom, hogy mindegyiket betéve ismerem, a zenekarról évek óta él bennem egy olyan nehezen körvonalazható, megragadható vízió, ami egyszerre képszerű, s mutat túl bármilyen képiségen, sőt konkrétan megfogható kereteken. Olyanféle zene, amelynek egyik megszokott, gyakorta előforduló jelzője a „melankolikus”, rengeteg van a metalon belül, és annak perifériáin, azonban a Kinsella-fivérek zeneművészetét nem lehet ilyen könnyen besorolni a kortárs mélabús rockzenék közé.
Bármelyik lemezt is tegyem fel, vagy éppen idézzem fel a vasárnapi koncert pillanatait, a zene úgy viseli magán az introvertáltság, a kvázi-zárkózottság, vagy akár a magány érzéseit, hogy közben óriási tereket nyit meg, távlatokat tár fel az ember előtt mind a külvilág, mind a benső megélések vonatkozásában, mely tapasztalások intenzifikálása révén a kettő eggyé olvad, a hallgató egy valódi euforikus élményfolyam közepén találja magát, ami már a megfogalmazhatóság területein túli valóságokkal ajándékozza meg. Ez az élmény (bár az „élmény” szó nem tökéletes, mert nem artikulálja kellőképpen a múlandóságon túl azt, ami pozitív pecsétet hagy az ember bensőjében) köszönt be ismételten a zenekar jóvoltából ezen emlékezetes vasárnap estén is, midőn felcsendültek a remek tavalyi album, a turné apropójául szolgáló Embers dalai.
Elsőre meglepett, hogy trióban lépett színpadra a zenekar, hiszen 4-5 fős fellépéseikre is emlékszem. Nem volt jelentősége, hiszen az írek autentikussága nem vész el akkor sem, ha tudjuk, hogy sokat merítenek a modern technika eszköztárából. Élnek a hangminták lehetőségeivel, effektek sokaságával; bizonyos témák, sávok előre felvéve szólaltak meg, s nem egyszer ezekre játszott rá Torsten Kinsella gitáros. Torsten hangszere ezer színnel szólalt meg, s olykor Niels Kinsella basszusgitárja is „begerjedt”, és szólt már-már metalra jellemző ércességgel. A God Is An Astronaut atmoszferikus rockja nem ritkán „elmerészkedik” a metalig: egyes dalokban óriási viharokat tudnak megidézni. Mintha a legvérmesebb Anathema találkozna a Cult Of Luna epikus súlyával…
Nem információértékű, hogy a God Is An Astronaut profi gépezetként működik, azonban soha nem vettem észre, hogy ez a zene élvezetének és átadásának a rovására ment volna, hogy a rossz ízű rutin vette volna át a főszerepet a csapatban. A színpadon fellépő hármas a lehető legtökéletesebb egységet alkotta; a rendkívül magával ragadó zene előadásmódjára az erő-trió mellett a művész-trió kifejezések egyként érvényesek, s egyik sem nyomta el a másik jelentőségét. Kivételes alkotók képesek egyszerre erőteljesek és jó (nem öncélú) értelemben művésziek lenni. Az írek koncertjén mindvégig ezen ismérvek együttes jelenlétét tapasztaltam. A két Kinsella összjátékát nem kell hosszan ecsetelnem, azonban a zenekar régi dobosát, Lloyd Hanney-t felváltó spanyol ütős, Anxo Silveira fenomenális játékát, elevenen lüktető dobolását nem lehet eléggé dicsérni. Mintha mindig is az írek harmadik karja lett volna, úgy játszotta a programot.
Torsten Kinsella általában nem beszél sokat a koncerteken, de most viszonylag közlékeny volt. Említette, hogy nem gondolta volna, hogy az Epitaph-ot még elő fogják adni élőben, mivel ez a lemez egy fájdalmas családi esemény, a hétéves korában elhunyt unokaöccsük haláláról emlékezik meg, de mivel az édesapjuk is eltávozott, újfent elővették a dalt. Mintha ezer orkán foglaltatna zenébe, olyan az Epitaph (a kedvenc God Is An Astronaut-lemezem) címadó szerzeménye, s az albumról a Seance Room is felcsendült. Élményszámba ment, ahogyan a zenekar a stúdióverzióhoz képest élőben szinte újraalkotja az Epitaph-ot, s Torsten énekhanggal kíséri a tragikus/fennkölt eposzt.
Ugyan sokszor zavarnak a szemembe világító reflektorok, a koncerten nagyon szép egységbe forrtak a fények a zenével, s az Embers albumhoz kapcsolódó, sokszor stilizált természeti háttérképek is sokat hozzáadtak az összképhez. A másfél órásra kerekedett szett végén kellemes meglepetésre a színpadra invitálták Jo Quailt, aki négy dalban együtt játszott az írekkel. A cselló hangjai, Jo megjelenése és játéka extra dimenziót kölcsönzött az egészen felfokozódó erejű zenének. Lehet, hogy minden alkalommal hasonló volt a performansz, de mintha érzékelhető lett volna a turnézáró esemény búcsújával együtt járó öröm, a befejezés és az újrakezdés reményének nehezen megfogható együttes érzése. Nem utoljára láttuk őket – nem utoljára idézik meg az időtlent.
Milán Péter
