Most jártam első ízben az új Dürerben, és nem olyan rossz a hely, ahogyan néhányan lefestették. Nagy tömeg esetén persze kissé diszkomfortos az érzés, de még ekkor is van esély látni valamit a zenekarokból a hátsó sorokban is. Komoly csomagot állítottak össze a szervezők erre az estére, mindhárom fellépő a black metal más területén ténykedik.
Elsőként az utóbbi évek egyik legtehetségesebb alakulata, a portugál Gaerea lépett színpadra; az ő zenéjük a legtöményebb, a „legeseménydúsabb”, legalábbis egy bizonyos szempontból, így csak jó hangzás esetén válik élvezhetővé. Szerencsére adott volt ez a tényező, a megszólalás teljesen rendben volt, a két gitáros igazán cirkalmas témáit jól lehetett hallani, de az általános arányossággal sem adódott probléma. A kvintett igencsak tömény szerzeményeit gördülékenyen prezentálták, s közben kimondottan dinamikus volt az előadás. Ilyenformán merőben más képet mutattak, mint a hasonló területen mozgó Mgła. A fekete maszkok, a megjelenés ellenére. Ebből következően a Gaerea valamelyest, hogy úgy mondjam, „hagyományosabban metalos” külsőt öltött, kevésbé apokaliptikusak, mint a lengyel hadigépezet. A remek Mirage album anyaga is a Gaerea mellett szól: a csapat megmutatta, hogy a black metel ezen disszonanciák-terhelte ágában is lehet kitűnően megkomponált, fogós témákkal, komplett szerzeményekkel előállni. Komoly szinten teljesítettek.
Következett a Saor Skóciából, s ezúttal valamivel „melegebb” tónusú zenével találkozhattunk, köszönhetően a daloknak, amelyekben nem ritkán konkrét népzenei elemeket ültetett át metalba a főnök, Andy Marshall. Élőben a Saor agya/szíve a basszusgitárosi posztot osztotta magára az ének mellett, s a gitárosokkal, dobossal teljes kvartetté egészültek ki. Érdekes volt először a dobos látványa, hiszen inkább csak simogatta a dobokat, bár a hangsúlyosabb ütések a helyükön voltak. Tény, hogy nem kívánta magát kifárasztani.
Marshall nem kimondottan az idén megjelent Origins albumra épített, igyekezett feleleveníteni az eddig megjelent lemezeket, így volt dal az Aura és Guardians lemezekről is. Ellenben, ha az emlékezetem nem csal, a Forgotten Paths kimaradt. Kár, én ezt szeretem a legjobban a diszkográfiából, de ez legyen a legnagyobb gond. Még ha a Saor által előadott monumentális black/pagan metal otthoni hallgatáskor is a legjobb, transzparens hangzással megtámogatva jól sült el a koncert.
Előzetesen úgy gondoltam, hogy a Gaerea lesz az est legdurvább fellépője, de a norvégok rám cáfoltak. Mivel a 2021-es EP, a The Humming Mountain kevés durva elemet tartalmaz, és a Ghosts Invited album is relatíve változatos, kíváncsi voltam, tudván, hogy sajnos sok zenekar a finomabb pillanatait hanyagolja a koncerteken, hogy mivel töltik majd ki a bő 70 percnyi játékidőt.
Először a zenészek léptek színpadra, majd lassan előrelépett Gaahl is, kifestve a ’90-es évek black metaljának modorában. Hiába, ha zeneileg szeret is terjeszkedni, a régi image-ből nem enged. A Ghosts Invited CD-t szívesen előveszem olykor, az EP is leforgott jó néhányszor, de az ötös ezek közé beillesztett egyéb tételeket is. Mivel a Gorgoroth kései lemezeit alig hallgattam, így nem ismertem fel konkrét szerzeményeket, de fény derült rá, hogy Gaahl a korábbi zenekarainak a repertoárjából is szemezgetett, ráadásul nem is keveset. A program felét Gorgoroth-, God Seed. és Trelldom-tételek alkották, amelyek a régi, jól ismert norvég black metal hangulatát festették fel, ha nem is az égboltra, de a terem valóságába.
Mondhatom, kíméletlenül játszottak, a két gitáros precízen fejtette ki a tremoló-témákat, riffeket, s az összkép kimondottan extrém volt; sodró, kompromisszumokat nem ismerő, ami nyilván maguknak a szerzeményeknek volt köszönhető. Ehhez járult a frontember nem mindennapi megjelenése, lassú mozgása, s nem utolsó sorban a hangja. Gaahl nem egy mezei vetési varjú a sok BM-rikoltó közül, s bár természetszerűleg sok éles kárálást hallatott, a kántálásokhoz is van érzéke, sőt bizonyos korlátozott dallamosság is jellemezte egyes témáit. Erre szükség is volt, mivel, amiben reménykedtem, elhangzott a Ghost Invited legjobb dala, a rettentően fogós gitármelódiával rendelkező Carving The Voices. A koncert után, de még másnap is ez a dallam keringett a fejemben. A masszív hangzás következtében minden dal nagyon szigorúan szólalt meg, a dallamosabb részeknél sem állt fenn az a veszély, hogy „elalszik” a műsor; a ritmusduó, főleg a dobos, nagyon komoly játékot mutatott be.
Mindhárom csapat kitett magáért, nem lehetett ok panaszra.
