Életemben másodszor is csupán egy napra jutottam el a Fekete Zajra, de így is átjött, hogy ez a fesztivál tényleg egészen különleges. A barátságos, lelazult hangulat nyilván a helyszínnek is köszönhető, a Mátra, a hegyek, a tó maga, a kacsák, a hidak és a kis szigetek, a kilátó, de a rengeteg ismerős, a sosemmúlóan meglepetéseket okozó fellépők (és résztvevők), a rengeteg apró extra program is hozzáteszik a magukét.
Az első fellépő, amiből láttam egy keveset, a Light By The Sea volt, az Ann My Guardból ismert Baumann Anna projectje, mely előző éjjel is játszott egy másik színpadon, de így a délutáni napfényben a felfújható Deltán akusztikus koncertet adott. Méghozzá csoda hangulatosat, különféle feldolgozásokkal.
A norvég/svéd Kalandra a nagyszínpadon (Fanyűvő) játszott, naplemente táján. Az elején kissé túlságosan is álmodozónak éreztem a műsort, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejöttek, egyre inkább felfokozódott a zene, és végül akadt néhány akár katartikusnak nevezhető pillanat is. Katrine Stenbekk énekesnőről (és szintisről) idővel kiderült, hogy nem csupán gyönyörűen énekel, de humora is van, s mellé szuggesztív frontember. A két szakállas gitáros egyike egy ponton valamiféle kürtön muzsikált, olyat sem látsz-hallasz minden bokorban, de a legjobb tényleg az volt, hogy a lebegős-elvarázsolt pillanatokat a végére kiegyenlítették a táncra hívó, bemozdulós részek. Remek volt!
A kilátó lábánál található kis színpadon játszott a moszkvai Lucidvox, négy hölgy, akik kb. noise/alternatív rockot kevernek orosz népzenével, állítólag helyenként boszorkányosan. Sajnos csak egy számot láttam végül, mert indulni kellett a Fanyűvőre, annyiból nem ítélném meg. Mindenesetre azt hallottam, hogy a háború miatt jó ideje nem is látták egymást a tagok, Zeróéknak még próbatermet is kellett nekik szerezni, hogy tudjanak próbálni a fellépés előtt, úgyhogy nyilván sokkal többről van itt szó, mint „csak” a zenéről.
Két éve ugyanitt indult el a Thy Catafalque koncertkarrierje, akkor még ugye kb. 30 zenész szereplésével, Mezolit néven, s annak sikere nyomán alakult ki az élőben a basszusgitárt kezelő Kátai Tamás körül a koncertzenekar. Most nem volt ugyan teltház a fesztiválon, de így is masszív tömeg várta őket. Fura dolog ez, hogy mostanra eljutottunk odáig, hogy csaknem megszokott, természetes, hogy van TC koncert, sőt, hogy ez a koncert konkrétan egy fesztivál fellépés volt. Úgy értve, hogy ez alkalommal nem volt extra vendég az állandónak számító szereplőkön túl, s hogy a műsor kb. best of volt. Ugyanakkor most is voltak újdonságok. Egyrészt akadt pár új dal, és pl. a lemezen is hátborzongató Csillagot görgető így, a mátrai éjszakában újabb dimenziót kapott. Másrészt a háttérvetítés is más volt, több kamera is vette a színpadot, s azok képét váltogatták effektelve, és ez önmagában külön művészi pillanatokat szült. Máskülönben ugyanolyan hatással működtek a finomabb, női énekes dalok, mint a zúzdák, vagy amelyekben Dudás Gábor eresztette ki öblös hangját. S miközben egy profivá vált produkciót láttunk, nem veszett el az emberi oldal sem. Kátai hozta a szokott humorát, de vigyorgás mellett vicsorgásra is telt tőle, és jó volt látni, hogy ő is mennyire bele tud feledkezni a koncertbe. S a többiek is felszabadultabbak a színpadon, mint valaha, az jön át, amit Tamás az interjúban is mondott: mindenki jól érzi magát a zenekarban.
Bár egyes slágerek máshova kerültek a programban, a zárás most is a Fehérvasárnap volt, és továbbra is megrázó élmény, ahogy Tamás, szinte dideregve-elveszetten a kiürült színpadon szavalva hoz szívünkbe békét és reményt. Akárcsak a Fekete Zaj maga.
