Kiadó: METAL BLADE / Írta: ZUBOR OLLY / Értékelés: 8

Az Ensiferumnak ez már a kilencedik stúdióalbuma, de tudtommal még egyetlen olyan sem volt, aminek a komponálása során Markus Toivonen ennyire magához ragadta volna a gyeplőt. A gitáros ugyanis a karanténidőszak alatt szinte az összes dalt megírta, egyedül a Fatherland című szerzeményt „engedte át” a bőgős Sami Hinkkának. Persze, utóbbi alighanem egy cseppet sem bánja mindezt, hiszen a szövegek viszont mind neki köszönhetőek. Ugyanis, a lemez mondanivalójául javarészt Sami kiadásra váró fantasy könyvének alapsztorija szolgált.

Az említett munkamegosztás ellenére nem kell túlságosan nagy változásokat várni az Ensiferumtól – legalábbis az előző, Thalassic (2020) című albumhoz képest. Úgy tűnik, a négy évvel ezelőtti koronggal (és az azon első ízben szereplő felállással) rátalált egy olyan útra a formáció, amelyről most már végképp nem hajlandó letérni.

Sokan mondják, hogy ebben a fajta epikus/folkos metalban már nem igazán lehet újat mutatni. Én úgy gondolom, hogy Ensiferumék nem is akarnak. Éppen ellenkezőleg: a Winter Stormra valahogy sokkal inkább a mértékletesség a jellemző.

Egyfelől, a dalok egyáltalán nincsenek túlbonyolítva. Azaz, hiába vannak itt akár 7-8 perces szerzemények is, ezek messze nem ezer témából állnak össze, hanem mindvégig a könnyed megjegyezhetőség jegyében, egy-egy jól eltalált vezérdallam segítségével támadják be a hallójáratainkat. Mivel egy finn zenekarról van szó, nem kell csodálkozni rajta, hogy Markusék hangszereiből nemes egyszerűséggel folyamatosan törnek elő a szebbnél-szebb melódiák. És ezekben ugyanúgy megtaláljuk a melankolikus jelleget, mint a felemelő pillanatokat.

A hangszerelés tekintetében is érezhető egyfajta egyszerűség, természetesen a jó értelemben! Tehát, hiába van itt mindenféle „epikus hangszer”, síp, dob, nádihegedű, ezek alkalmazása mindvégig észszerű keretek között zajlik. Mondhatni, az Ensiferum elsőrangúan prezentálja, hogyan kell mindenféle aláfestő hangszínt úgy megszólaltatni, hogy azzal egy hanghordozó metalos jellege egy fikarcnyit se csorbuljon. És mégis, a Winter Storm olyan filmzenés, mesélős jelleggel rendelkezik, amilyet sok más harmonikás, skótdudás, pikulás album megközelíteni sem tud.

.
Ami a vokális részeket illeti, tökéletes arányban keverednek az érces károgások, a tiszta énekek és a csordavokálok. Minden egyes szólamnak megvan a maga helye, sehol sincsenek túlénekelt, az arcunkba mászó témák, itt senki nem akar a mikrofon mögött főszerepbe kerülni! Még a mostanság szépen felkapott Eleine zenekar énekesnője, Madeleine Liljestam sem, aki a Scars in My Heart című dalban vendégszerepel. Igaz ugyan, hogy itt a szó szoros értelmében az övé a főszerep, a „férfikar” maximálisan a háttérbe húzódik e dal erejéig, mégsincs szó arról, hogy a művésznő „ellopná a show-t”. Finom hangjával épphogy csak annyit tesz hozzá a szerzeményhez, hogy azzal zökkenőmentesen, mindenféle hullámhegy (vagy éppen hullámvölgy) nélkül továbbgörgesse a cselekményt.

Szóval, ez egy jól összerakott lemez, amely még az én kevésbé „epikus hajlamú” ízlésemet is ki tudja elégíteni. Habár, azt az egyet nem bánom, hogy a mindenféle spéci változatokon szereplő Kaoma-feldolgozást nem tudtam meghallgatni. Ugyanis, azt egy kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy a lemez télies hangulatához hogyan illik a lambadázás. De ez már (alighanem…) egy másik történet…

–

Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.