Szöveg és fotó: Gáti Viktor
Ugyan Budapest aznap (és következő) este Iron Maiden-mámorban úszott, volt mozgolódás a város más szegleteiben is, mint például Marco Mendoza és a Lord Bishop Rocks koncertje az OFF Kulturban. A Maident már többször volt szerencsém megcsodálni élőben, ez a páros és a helyszín viszont teljesen új felfedezést jelentett számomra. Mendoza zenéjét ismerem régebbről, ám annak ellenére, hogy 1-2 évente meglátogat bennünket, most sikerült először eljutnom egy koncertjére. A deszkákat felhevítő Lord Bishop Rocksot viszont teljesen ismeretlenül vártam, s még az is meglepett, hogy egy nemzetközi zenekarról van szó.
Maga az OFF Kultur koncertterem ipari környezetben, egy régi épület emeletén található. Egyszerre ipari és minimalista enteriőrt kapott, ami ha erre nézek, inkább emlékeztet egy raktárcsarnokra, ha pedig arra, akkor egy rendezvényteremre. Röviden: nem egy szokványos klubhelyiség ez. Mind a környezet, mind a felszereltség az Analogot juttatja eszembe, egyik kedvenc helyemet. Nem is alaptalan a párhuzam, mivel Csillag Zoltánék szintén zömében blues-rock környéki bulikban utaznak.
Az első koncert közel félórás csúszással kezdődött, érthető okból: nagyon lassan gyülekeztünk, és végül meglehetősen kis számban jöttünk össze, alig néhány sorba tömörülve szegeztük tekintetünket a színpadra, ám a lelkesedésünk kompenzált valamelyest a szűkös létszámon, és láthatóan a zenészek hangulatát is fokozta.
A Lord Bishop Rocks formáció a New York-i születésű Lord Bishop alteregója alatt működik, aki egyesíti Jimi Hendrix pszichedéliáját, James Brown funkját és a Motörhead zabolátlanságát. Karaktere, akárcsak zenéje, elementáris és stílushatárokat átlépő: egy valódi „rock ‘n’ soul preacher”, aki éppúgy merít a klasszikus rockból, mint a bluesból, punkból vagy grunge-ból. Valahol furcsa, hogy egy ilyen kis léptékű banda az USA-beli bázisa ellenére főként Európában koncertezik, és mégis; mi több, Bishop elsősorban karizmatikus színpadi jelenlétének köszönhetően kultikus státuszt épített ki maga és zenekara számára.
Dalaik gyakran nyers riffekre és groove-os alapokra épülnek, de nem hiányoznak belőlük a társadalomkritikus vagy személyes töltetű szövegek sem. A trióformátum minimalizmusa ellenére zenéjük intenzív és sokszínű, Bishop mély, karcos éneke pedig egyedi védjegy. A Lord Bishop Rocks az öntörvényűség, az egyéniség és a korlátokat nem ismerő önkifejezés manifesztuma. A nagyjából egyórás setlist arányosan állt össze a legutóbbi korong, a 2024-es Tear Down The Empire és a korábbi lemezek dalaiból, mint a Monster vagy a Pride. A csúcspont számomra a 2007-es Dirty Jams album Moonight Serenade dalának egy többszörös hosszúságúra kibővített, jammeléssel és improvizációval gazdagított verziója volt, teli s tele zenekari és egyéni bravúrokkal, szenvedéllyel és érzelmi hullámzással. A blokk végén előkerült Neil Young Rocking In The Free World című klasszikusa is, amelyre egy bájos és remek hangú énekesnő, Saraya is csatlakozott a trióhoz.
Marco Mendoza a rock és blues-rock színtér egyik legsokoldalúbb és legenergikusabb basszusgitáros/énekese, akinek pályafutása évtizedek óta ível át stílusokon és kontinenseken. Karrierje során olyan ikonikus zenekarokkal és előadókkal dolgozott, mint a Thin Lizzy, a Whitesnake, a Blue Murder, Ted Nugent, a The Dead Daisies vagy a Journey, miközben szólóprojektjeiben is markáns zenei karaktert képvisel. Játéka virtuóz, de nem öncélú, énekteljesítménye pedig ritka kombinációja a latin vérmérsékletnek és a klasszikus rockérzékenységnek. Mendoza szólólemezei – mint a Viva La Rock vagy az New Direction – a ’70-es évek hard rockjára és soul/blues hagyományaira épülnek, friss, kortárs megszólalással. Zenéje életigenlő, közvetlen és energikus, és ahogy ezen az estén is bizonyította, élő fellépésein a közönséggel való közvetlen kapcsolat legalább annyira fontos, mint a hangszeres profizmus. Mendoza művészi identitása egyszerre gyökerezik a latin-amerikai örökségben és az angolszász rock hagyományokban.
A közel másfél órásra nyúlt program gyaníthatóan részben a főhős betegsége miatt több helyütt eléggé szellősre lett fogva, sok énekeltetéssel és átkötő szöveggel, melyekben Marco a közönség iránti szeretetét és a béke iránti elkötelezettségét egyaránt szenvedélyesen tolmácsolta, ugyanakkor basszusjátéka kifogástalan volt, és egy roppant élvezetes, beat-boksz-szerűségre is futott az erejéből, ami a műsor egyik legjobb mozzanatának bizonyult. A szintén trió felállás gitárosa, egy brit úriember visszafogott, kissé kimért játéka jóleső volt, ám a dobos merev, eléggé lelketlen előadása kissé rontott az összképen. Összességében azonban a saját szerzemények, köztük a legutóbbi album Take It To The Limit és Scream And Shout dala, valamint egyebek mellett a Thin Lizzy- és Ted Nugent-feldolgozások jól megmozgatták a nagyérdeműt.
Jöhetnének mihamarabb újra, együtt!
–
(A beszámoló eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
