Őszintén meg kell mondanom, korábban nem hallottam Porteleki Ákosról, de amikor beértem az Instant termébe, különös esemény közepébe, illetve peremére kerültem, amely valahol a(z egyszemélyes) koncert, a performansz, és a pantomimszerű mozdulatművészet határán egyensúlyozott. Porteleki egy dobszerelés mögött állt, de egyéb hangkeltő eszközök is a rendelkezésére álltak, amelyeket sorra meg is szólaltatott általam nem ismert szempontok szerint. A legérdekesebb talán a dobolása volt, melynek besorolásával meg sem próbálkoznék, de valószínűsítem, hogy több ütőhangszeres forrást is felkeresett. A jazz vélhetően ezek között volt. Emellett különös hangokat is kiadott ez a sajátságos művész, de egyéb eszközeivel is igyekezett egy experimentális audiális világot megteremteni. Olyan kísérletnek lehettem szem- és fültanúja, amely az én olvasatomban már közelítette a hangokkal történő laboratóriumi kísérletek világát, avagy a zenei törés-zúzást, de nem volt érdektelen a produkció. Ráadásul mindezt furcsa kelmékbe, rongyokba, miegyebekbe csavart alakok mozgáskultúrája kísérte. Mondhatni, hatásos felvezetés volt a főattrakcióhoz.
A New Yorkban székelő Liturgy peremvidékeken járó formáció: az extrém zenei színtéren is az egyik legszélsőségesebb jelenség az övék, s mivel én sem hallgatom őket túl gyakran, nálam is inkább csak fűszerként szerepelnek az étlapon. Viszont tudtam, hogy amit a tengerentúliak bemutatnak, különlegesség, így nem akartam elmulasztani a koncertet.
A Liturgy fő alakja, Haela Ravenna Hunt-Hendrix férfiként látta meg a világot, de később nemváltó műtéten esett át, így ma már nőként egzisztál. Liberális körökben óriási hozsannázás övezi az ilyesmit, s vannak köztük, akik még egy efféle extrém zenébe is belebonyolódnak, amennyiben szemléletüknek megfelelő dologra bukkannak, azonban kíváncsi lennék, hogy csak az említett nemváltás miatt kerülgetik a Liturgyt, vagy az istenkereső, filozófikus szövegeket is sikerül megközelíteniük. Költői kérdés, avagy felvetés.
Látva a tízezer darabra oszlott és állandóan mozgó extrém metal-mezőny, ezen belül is a black metal helyzetét, a töménytelen sok, átláthatatlan mennyiségű új formációt, már azon sem csodálkoznék, ha a szomszédasszony is black metalt játszana. Bizony, sok idő telt el azóta, hogy a black metal az észak-európai erdőségekben, havas hegycsúcsokban megbúvó mizantróp fiatalok, esetleg a Mediterraneum néhány a pogány múlton merengő hasonszőrű alakjának privilégiuma és szívügye volt. Ma már csaknem minden réteg, nem és korcsoport nyitott erre a szélsőséges zenére, ami talán megérne egy elemzést. Mindenesetre a Liturgy zavarba ejtő mivolta egymagában mutatja, hogy a dolgok milyen éles fordulatot vettek a műfaj „ártatlan”, „tiszta” ’90-es évekbeli valójához képest.
Hunt-Hendrix furcsán dallamos kántálásszerűséggel kezdte a műsort, a hangokat felvette, majd ezekből kíséret lett, míg egészen feldúsult, egyben kaotikussá vált az énekhang-özön. Az érdemi történések a zajáradat elszabadulásával startoltak. A 93696 című idei dupla albumot csak egyszer hallgattam meg, az is elég megterhelő élmény volt. Sokszor úgy tűnt, mintha a zajos black metal mellett egy klasszikus zenei darab is szólna, esetleg progos, vagy folkos dolgok, de az elektronikus effektek kimondottan idegesítők, fülbántóak a lemezen. A káoszt élőben is tapinthattuk, de mintha a koncerten mindez kontrolláltabb formában jelentkezett volna, mindenesetre az a ritka eset állt elő, hogy élő körülmények között több volt a fogódzó a produkcióban, mint hanghordozón.
A két gitár elég nagy örvénylést produkált (Mario Miron a másik játékos), s nehéz volt megszokni, hogy mindezt egy női ruhában, rövid szoknyában, spagetti pántos fölsőben mutatkozó zenekarvezető irányítja. A Liturgy basszusgitárosa is nő (Tia Vincent-Clark), egy faarccal pengető hétköznapi megjelenésű asszonyság, aki itt az utcában is lakhatna, de hangszere brutális erővel dörrent meg. Jól is játszott, nagyon komolyak voltak a basszustémák. Akárcsak ritmushangszeres társának, Leo Didkovskynak a dobtémái, akit viszont a füstfellegek miatt nem láthattunk.
Mint említettem, ezen a koncerten áttekinthetőbbek voltak a vonalak, mint lemezen, s néha egészen odáig tisztult a kép, hogy egy-egy riffet konkrétan is meg lehetett ragadni, akár füllel is követni. Ezek között nemcsak black metalosak voltak, hanem néhány djent-jellegű téma is, melyekről a Meshuggah világa jutott eszembe. Ebből is látszik, hogy egy olyan experimentális társaság, mint a Liturgy, nem műfajokban gondolkozik. Hogy én mit gondolok konkrétan a látott/hallott produkcióról, nehezen tudnám egzakt formába önteni, de tény, hogy érdekes, egyedülálló, amit a kvartett előad. Kísérletező kedvűek előnyben. Mást aligha tudnának megszólítani.
M. P.
